Demeter Zsófia – Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár Anno… Pillanatképek egy város életéből. – A Fejér Megyei Múzeumegyesület kiadványai 6. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 38 (1990)

„SÖTÉT A KÉP, DE..." Székesfehérvár gazdasági élete korszakunkban válsággal küzdött. Városunk ekkor éppen a „lemaradás" korszakát élte. Hagyományos kézműipara és korábban virágzó távolsági kereskedelme nem volt képes eredményesen bekapcsolódni a piacokért folytatott versenybe. Az éppen ekkor világvárossá fejlődő Budapest gyáriparának és a dunántúli nagyvárosok kereskedelmének versenye nem kedvezett városunk gazdasági fejlődésének; kialakult az ördögi kör: nem volt tőke a beruházásokhoz, és nem termeltek tőkét a beruházások. A helyzetet Diabella György közgazdasági előadó 1894-ben így jellemezte: „Budapest közelsége, minden irányban! gyors fejlődése ipari, kereskedelmi forgalmunkra nagy nyomással van. Odacsalja legjobb munkásainkat, oda vonzza a vásárlókat..." A helyzetet rontotta az a jellegzetes patrícius-polgári életszemlélet is, amely a város vezető rétegét jellemezte. A cél nem az volt a szemükben, hogy újabb és újabb műhelyt nyissanak, gépet vásároljanak, újfajta terméket állítsanak elő, tehát nem az, hogy beruházzanak, és nem is az, hogy jó kalmárszellemmel megforgassák pénzüket, hanem csupán az, hogy újabb és újabb polgárházat, szőlőt, földet vásároljanak. Vagyonuk volt tehát, de tőkéjük alig. Mindezekért a magam részéről teljesen igazoltnak látom azt az — első pillanatra — rosszmájúnak hangzó mondást, hogy Székesfehérvár nem volt más ekkor, mint egy „őskoronázó falu". A problémák gyökere tehát a tőke — s emiatt az iparosítás — hiánya. Ezt a bajt természetesen a városban sokan felismerték, tenni azonban nem sikerült ellene. Legalábbis értetlenséggel fogadták Zichy Jenő, „az ipargróf' tevékenységét is, aki pedig az 1879. évi kiállítás szervezésébe is amiatt vágott bele, hogy az iparpártolás fontosságára hívja fel a figyelmet. Szerinte a hazai ipar képes mindazt megtermelni, amire a belső fogyasztásnak szüksége van, csak nem tudnak egymásról: az ipar és a fogyasztó. Kiállítás kell tehát, hogy találkozzanak. Ez a találkozás pedig a továbblépés záloga is; az árut nyereséggel termelő ipar mind többre képes, így mind több fogyasztót tud ellátni, s mind több munkást tud foglalkoztatni. A gondolat egyszerű ugyan, de nem értették meg a városatyák. Az ipargrófhak köszönetet szavaztak, mert a kiállítás fényesen sikerült, csak éppen nem érte el célját. A találkozást nem követte tett: pedig a siker éppen abból fakadt, hogy még jócskán voltak tartalékai az itteni kézműiparnak. Ezeket azonban a századvéghez közeledvén lassacskán felélte, továbblépésre nem volt képes. A század végére már aggasztóvá kezdett válni a válság jól látható kísérőjelensége: a munkanélküliség. A város nem volt képes munkához juttatni a környékről idetóduló ellátatlanokat. A lélekszám tehát jócskán megnőtt, a munkaalkalom pedig nem nőtt, sőt a tönkremenő kisipari ágazatok miatt éppenséggel csökkent volna, ha a századforduló nagyarányú építkezései nem teremtenek legalább ideiglenes munkalehetőségeket. 185