Demeter Zsófia – Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár Anno… Pillanatképek egy város életéből. – A Fejér Megyei Múzeumegyesület kiadványai 6. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 38 (1990)

A Székesfehérvár és Vidéke egyik 1901-beli cikke az iparpártolásról szólva, azt hiszem, rátapintott a lényegre: „ha egy országot szónoklatokkal lehetne boldogítani, akkor Magyarország virágoznék legjobban! De ha komoly munkáról van szó, akkor igen elhagyatva érzi magát az ország". A város vezetői a századforduló táján még arra is képtelenek voltak, hogy a felkínált iparfejlesztést elfogadják. Wekerle Sándor, a cisztercita gimnázium egykori növendéke, későbbi miniszterelnök dohánygyárat kínált a városnak. A földbirtokosok viszont ezt nem szívesen vették volna, mert a napszámbérek emelkedésétől féltek. (így a gyár Pápán épült fel.) Nem valósult meg az ebben az időben tervezett selyemszövő, a műtrágyagyár, a keményítőgyár, a konzervgyár, a tejkonzervgyár, a tejszínállomás, a burgonyalisztgyár, a papírgyár, a cukorgyár. Nem valósult meg semmi, amihez — ha csak részben is — a város pénze kellett, hiszen a város a pénzét ekkor nem gyártelepekre, hanem középületekre (bíróság, kórház, iskolák), kaszárnyákra költötte. Persze, ezekre is szükség volt, csak talán nem a gyárak helyett. Összefoglaltam az imént, hogy mi nem volt, lássuk azonban azt is, hogy mi az ami volt. Létezett a gyáripari versenytől sanyargatott kisipar, ezen belül éppen a századfordulón egy kis lélegzethez jutó építőanyag- és építőipar, volt egy pár középüzem. A fentiek miatt volt „szegényügy", munkanélküliség, betelepültek a kültelkek, amelyek kommunális ellátásáról szó sem esett. A város szegény volt, de ami a nagyobb baj, hogy a város mint gazda, rosszul gazdálkodott. A hagyományos kézműipar válságának eredője a bőséges és olcsó gyáripari termékek konkurenciája volt, amely a vasútépítéssel még kézzelfoghatóbb versenyhelyzetet teremtett. Századunkra különösen éreztette ez hatását a Fehérváron nagy hagyománnyal rendelkező bőriparok területén (mint a tímár, tobak, varga, szűcs) vagy olyan sajátos textiliparoknál, mint a csapó, takács, és olyan iparoknál, amelyek terméke közben kiment a divatból. Ilyen volt például a szűrszabómesterség. 1855-ben még 21 szűrszabó volt Fehérváron, 1930-ban pedig már egy sem, mert a mezőföldi juhászok, akik eddig itt vásároltak, most az alföldi vásárokba jártak leginkább. A csizmadiák csillaga is csak azért nem áldozott le, mert a csizmadivat a paraszt lakosság körében fennmaradt, és egyesek a hadseregnek, a tisztikarnak vagy a csendőrségnek szállítottak lábravalót. A csizmadiák egyébként egész városnegyedet alkottak a Palotaváros—Tóváros találkozásánál (a Széchenyi utca környékén). 1868-ban 208 csizmadiamester dolgozott, de még 1930-ban is 84-en maradtak. Minderről Wekerle Sándor így írt 1896-ban: „A helyi szükséglet nagysága szerint némely iparág nagyobb virágzást mutat ugyan: így Székes-Fehérváron a készletre is dolgozó csizmadiák országos vásárok és hetivásárok alkalmával sátraikból egész táborsort ütnek, melyet a csizmákat patkoló lakatosok sátrai zárnak be; de ha csak a hadsereg számára egyes kisiparosok által készített lábbeliket nem vesszük számba, ez az ipar sem tud úgy mint általában a többi ipar, a vidék szükségletein túl terjeszkedni". A helyi szükségletre dolgozó iparágak tehát, ha nem is fényes, de tisztes megélhetést mindenesetre biztosítottak gyakorlóiknak. Különösen megnőtt az igény a szolgáltatásokra: a javítókra, szerelőkre stb., és állandó keresletet jelentett a város döntően mezőgazdasági népessége a kovácsok, bognárok, kádárok munkájára. A céhek megszüntetése után az iparosokat az ipartársulatok, majd az Ipartestület képviselte és tömörítette. Alakuló közgyűlésük alkalmával 1887-ben Felmayer Istvánt választották első elnöknek. A székesfehérvári szervezethez 1937-ben csatolták hozzá a járás összes iparosát. Ekkor a városban 1504, a járásban kb. 900 iparos dolgozott Az Ipartestület jó hagyományt alakított ki időről időre rendezett kiállításaival, ahol iparosai munkáját bemutathatta a nagyközönségnek. Az egyik kiállítás 1907-ben az éppen akkor felépült pénzügyi palotában volt, egy másik 1927-ben a József Főherceg Laktanyában (huszárlaktanya), az 1938-as pedig a Szent István-teremben. Az 1927. évi kiállítás jövedelméből tudták megvalósítani régi álmukat, ekkor vették meg az Iparosok Háza Szövetkezet számlájára a mai Táncsics utca 4. számú házat gr. Klebelsberg Kunótól. Ebben a házban működött ezután az Ipartestület és az 1905-ben megalakult Iparoskör is (79). Aház ily módon a szórakozás és művelődés helye is lett. Talán legnépszerűbb szeglete a tekepálya volt. Az iparosok olyannyira magukénak