Demeter Zsófia – Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár Anno… Pillanatképek egy város életéből. – A Fejér Megyei Múzeumegyesület kiadványai 6. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 38 (1990)

környék, a lövölde és az egész Tóváros is víz alatt állt. Több ház összedőlt. A városbeli csatornák (Malom, Jancsár, Aszalvölgyi, Várárki) beboltozása századunk 20-as, 30-as éveiben kezdődött el, s csak ekkor nyíltak meg a beboltozott csatornák felett olyan, a mai képhez szorosan hozzá tartozó széles utak, mint a Várkörút (Lenin út, Népköztársaság út), Simor utca (Piac tér), Mátyás király út (Szabadságharcos út) és a Szent László út (Balatoni út). Csak ezek után lehetett rendezni pl. a vasútállomás előtti teret (Béke tér). Ekkor kezdték kiszárítani és feltölteni pl. a Hosszúsétatéri-dúlőt, ahol azonban még hosszú ideig a nádas, szittyós lapály uralkodott (a mai Münnich-lakótelep területe). A „rév" és a „vám" kérdése természetesen itt is meggondolandó: a széles, lapos, nagyvárosias utak helyén ugyanis addig intim, ligetesfasoros sétautak voltak. A Malomcsatorna Nagy Sándor (ma Ady Endre) utcai hídján Nepomuki Szent János szobra állt (129), a sóstói sétány, mellette a kettős kanálissal, szépen rendezett, kellemes sétaútként vezetett a Sóstóhoz (161). Mindezt tehát elvesztette a város a „réven", és nyerte a sok új telket, a széles és egyenes utcát, a már képileg teljesen „egybenőtt" várost. A régi és az új utcák kövezése, történjen az bármikor, nagy gondot jelentett. Már 1848-ban foglalkozott a városi hatóság a kövezet szükségességével, de még teljesen kövezett utcája 1856-ban sem volt a városnak. A Belváros utcáit sóderrel, zúzalékkal tettékjárhatóvá, de miután ezt semmibe nem ágyazták be, a szennyvíz és csapadékvíz hamarosan lemosta. Igen nagy eredménynek számított, amikor a már említett császárlátogatás előtt három utcában (Nádor, Sas, Szent István= Március 15., Ady Endre, Arany János) járdát építettek és a Megyeház, a Vörösmarty és a Hal teret kaviccsal terítették le. Az első igazán épített út a Palotai út egy része volt, amit 1864-ben „makadámmal" burkoltak. 1871-től kezdték el a „macskafejes" burkolatú utak építését. Ez viszont lassú volt és nagyon drága. Nem csoda, hogy a Belváros legfontosabb pontjai is csak a századfordulóra kapták meg kövezetüket, az egész Belváros századunk 10-es éveire érte el ezt a szintet. Az Öreghegyből származó szép sárga gránitkövezet egyébként egységes képet adott szinte az egész Belvárosnak (29, 47). A gyalogjárókat szürkés terméskő lappal fedték, s a lapok hézagain lefolyt a csapadékvíz. A belvárosban mindenütt gondoskodtak az esővíz elvezetéséről: mint említettük, az árkok tartalma a csatornákba ömlött. A 30-as évekbeli útépítések szívesen használt anyaga a keramittégla volt. Ezzel vagy aszfalttal burkolták az újonnan kialakított utakat és tereket, s ez váltotta fel a városközpont macskafejes kövezetét is (90, 200-201). A múlt században a városban nem volt egyszerű dolog a tájékozódás annak ellenére sem, hogy minden oldalról jól látható a várossziluett: a templomtornyok és kiemelkedőbb épületek szinte vezették az idegent (nem akadályozta ezt a ma bezárulni készülő betongyűrű); és annak ellenére sem, hogy az élő vízfolyások miatt a város jól tagolódott. Hogy mégis nehéz dolga volt a postásnak és az idegennek, annak az az oka, hogy sajátos volt a házak számozása. 1826-tól számozták ugyan a házakat, de nem utcák, még csak nem is városrészek szerint, hanem az egészet egyben, folyószámozással. Így fordulhatott elő például az, hogy a szeminárium épülete még 1861-ben is a 160. számot viselte, az egész utcának azonban csak két háza volt. Még az 1920-as években sem volt rendben minden. Ekkor már persze utcák szerint számozták és a páros-páratlan oldalt a mai gyakorlat szerint jelölték, de az Alsó- és Felsőkirálysoron (Élmunkás, Móricz Zsigmond utca) még mindig folyószámmal jelölték a házakat, az egy-egy sorház között volt ugyanis a vásárállás (1). 157