Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

dául amikor a lap arról ír, hogy az „államosított” népfőiskolákon bizonnyal a „Székfű Gyula magyarságszemléletét tanítják majd Németh Lászlóé helyett”. (Szalai Gábor: Népfőiskolát közíróinknak. 1940. aug. 25.)

Ez a stratégiai vonulat szorosan összefügg az SE DP deklarált (ám a gyakorlatban csak ellentmondásosan képviselt) irányvételével: a nemzeti egység kialakításának eszmei előkészítésével. Ez a politika elsősorban a népiek többségének egyoldalúnak beállított parasztorientációját bírálja, a szociáldemokrata felfogás szerint ugyanis a munkás — paraszt — értelmiség a helyes, történelmileg érvényes sorrend.

Először a népi írók centruma és jobboldala ellen indul támadás a Népszavában. 1941. január 12-én Elszámolás címmel a lap (egy korábbi kritika után) ismét Németh László asszimiláció-elméletét bírálja. Komlós Aladárnak egy Farkas Gyula és Németh László felfogását kiigazító, velük vitázó tanulmánya az apropó a cikkíró (v. d.) (Várnai Dániel?) számára. Komlós Aladár írása eredetileg az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat 1940-es Évkönyvé ben jelent meg, majd különlenyomat formájában vált publikussá. Tanulmányában Komlós Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, valamint a Kisebbségben gondolatmenetét párhuzamba állítva azt írja, hogy „Németh lényegében csatlakozik Farkas Gyula felfogásához. Szintén úgy véli, hogy az asszimilánsok megfertőzik a magyar szellemi életet, bár ő, szemben a berlini egyelem tanárával, több jó indulattal van a zsidók, mint a németek iránt.” (Vö. „Az asszimiláció kora.” A magyar irodalom és a zsidók. 188.1.) S miközben Komlós Aladár joggal bírálja a Kisebbségben némely torzítását, maga is az egyoldalúság hibájába esik: figyelme elsiklik ama passzusok felett, (illetőleg Némethnek csak egy korábbi írására vonatkoztatja azokat), amelyek a századelő irodalmi életének zsidó elitjét igen pozitívan értékelik. (Pl. „Nem tudok elképzelni olyan felelős magyar kritikust, aki egy Gellért nemes verspantominjeit, vagy egy Füst Milán Berzsenyin gyűlt lázát a magyar lírából ki merné tessékelni. S ha ilyen még akadna is, Osvát Ernő termékeny önfeláldozása irodalmunk minden rostjában tovább él.” (Vö.: Kisebbségben. 53.1.)

A Népszava cikkírója Komlós Aladár végkövetkeztetését vulgarizálva népszerűsíti. Szerinte mind Farkas, mind Németh ferdítő, sőt hamisító, s az az „irodalmi és politikai reakcionizmus, ami a Farkas Gyulák és az önhitelesítetten ’mélymagyar’ Németh Lászlók újabb munkáinak legbensőbb lényege (...) színeváltozó s ellenszenvesen elfogult irodalmi és politikai divatfiakat csinált belőlük.” E vád rendkívül súlyos, hiszen a korabeli „politikai divatok” állása szerint ez a besorolás egyet jelent Németh jobboldalivá minősítésével. (Miként Féját és Kodolányit is többször és

66