Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)
ráival akarna egy regényt telezsúfolni, az bizonyos, hogy vesztésre ítéli művét, és a maga írói rangját, az olvasók, a kortársak, de még esetleg vitapartnerei előtt is. Néhányat soroltam csak föl azok közül az utak közül, amelyek felé Németh esszéje tovább vezet. Az irodalomban, az írói gondolkozásban sohasem lehet általában faggatni az időt a föladatok felől. Mindig a korkihívás dönti el, mi az az instabilitás, amit az elsőül kérdező szellem a fényeivel körülhatárolhatóvá, megfoghatóvá próbál tenni. Ez is a Németh-életmű egyik tanulsága. Tudjuk, voltak tévedései. És tudjuk, voltak illúziói, de azokban az országokban, ahol a morális cselekvés folyton szembekerül a történelmi cselekvés kényszerével, az illúziókergetésben van valami törvényszerű. Ha szabad játszani a szavakkal, persze csak a jobb kifejtés érdekében, azt mondhatnám, hogy mi ma szerencsések vagyunk, nemcsak azért, mert arra a hatalmas örökségre támaszkodhatunk, amit a Nyugat nemzedékeinek legjobbjai, és amit a népi irodalom legjobbjai ránk hagytak; szerencsések vagyunk azért is, mert ami a század első harmadában még csak megmutatta magát, az a nyolcvanas években az eltelt fél évszázad tapasztalataival megtetézve gyűjthető be. Üj érzékenység van születőben, az összegező szellem és felelősség érzékenysége; ezt kell a mai lehordással segítenie az esszéirodalomnak. A körülmények sajnos sivárak. Vessünk egy pillantást a kor szellemi horizontjára: látjuk, hogy világszerte stagnál a bölcselet, alkonyát éli az, amit európai gondolkozásnak nevezünk, s aminek a görögség óta az a lényege, hogy gondolat és cselekvés egységére épül. Tudjuk, hogy a megtorpanás egyik fő oka világszerte az emberi autonómia, a tett lehetőségének visszaszorulása, hiszen ha gondolkozás és cselekvés gyönyörű aránypárjában az egyik oldal hiányzik, akkor az a másikra is kihat: a tettel való válaszadás iszonyú nehézségei lefullasztják a gondolattal való kérdezés próbálkozásait. Látjuk azt is, hogy kettéválik a kor, egyfelől a fölszínen látható eseményekre, életre, történelemre, másfelől a nagy geológiai törésvonalakhoz hasonló mélységekbe szorított lényegadó jelenségekre. Tudjuk jól, hogy a kettő között mi a különbség, mire kell koncentrálni, milyen rétegek alól kell fölbányászni a korvalóságot. És tanúi vagyunk annak is, hogyan hasad ketté a magyar irodalom. Most csak a legjobbakról beszélek. Fölerősödött-kifejlődött az a törekvés, amely, mint ahogy Csoóri Sándor mondja, szembenéz végre azzal, hogy nem készült el a múltunk, vagyis egy utólagos átvilágítás, folyamatmegteremtés érdekében újverifikációt hajt végre, s miközben a jelen égető kérdései felé fordul, ebben a felülvizsgálatban helyez el gondolati-társadalmi, művészi jelenségeket. Ha ezt visszatekintőnek nevezem, akkor a másik irányzat a hátatfordító a később indulók, a fiatalabbak legjobbjainak részéről, akik tiltakozásukat mindazzal szemben, 56
