Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)
meth a XX. század kiemelkedő műveit, s ezeknek a műveknek a jellemző sajátosságait keresi. Mint azt már Lackó Miklós is megállapította, három irodalmi irányt talált Európában. Ezek közül a XIX. századi ábrázoló irodalmat követő írók csak azért kerültek bele szemléjébe, hogy elhatárolhassa magát azoktól. Az ábrázolás azt jelenti — írja —, hogy az írók „éreztetni akarják a különbséget, amely a sub speciae aeternitatis élet, s a szemük előtt levő élet között keletkezett. Ebben a korábrázolásban mindig van valami hamis: az ember nem láthatja történelemnek a jelent ...” A másik két irányhoz az úgynevezett ironikus írók és az új klasszicizmus jegyében alkotók tartoznak. Az ironikusok közt tartja számon a formabontó szörnyetegeket, többek között Joyce-t, Proust-ot, a műközéppontú írók közt pedig Ayalát említi. Az ironikus íróktól már az Ortega-tanulmányban elhatárolta magát, Ortega ugyanis a művészet válságjelenségeit az irónia középpontba állításával igyekezett feloldani. Németh ezt nevezte, hangsúlyozott közép-kelet-európai küldetéstudattal az Ortega gondolkodásán belül jelentkező ellentmondásnak. Ezzel szemben elfogadja a szellemi jelenségek visszahúzódásának tételét, így jut el a remekmű-esztétikához, magának a műnek a középpontba állításához. „Remek az a mű, amely írója nélkül is megél” — mondja. Ez a felfogás nagy jelentőséget tulajdonít a mű strukturáltságának, belső mozgatástörvényeinek: „A műalkotás a belső terv, amely a mű minden elemét egy elképzelt központ felé irányítja. A műalkotás belülről determinált, minden eleme egy közös góc világításában áll... ” Ezen a vonalon haladva egyáltalán nem véletlen, hogy Németh ebben az időszakban a klasszikus görög drámákkal foglalkozott, s az sem, hogy ekkor íródott Gyász című regénye, amely megformáltságában is magán viseli az ekkor kialakított észtétiIcai szemlélet jegyeit. A műközpontúság, s ennek megfelelően az íróknak az irodalom területére való visszahúzódása azonban nem azt jelenti, hogy a Németh felfogása szerinti irodalom feladta volna társadalmi érdeklődését: „a jobbak, az élő irodalomtörténet, a XX. század utászai csaknem valamenynyien a művészet belső területei felé törnek, művészetüknek nincs pártszíne, szikrázó jogsáncokkal zár el magától minden olcsó aktualitást. Valery, Gide, Proust, Ortega, Ayala, Borgese, Joyce, Virginia Woolf nevét sorolom fel hirtelenében... de egy sincs, akinek a műveiben politikai szempontok irányítanák a művészi igazságot” — olvashatjuk az általánosító megállapítást. Annak ellenére, hogy a művész elutasítja a politikai érdekek közvetlen szolgálatát, nem mondhat le a társadalmilag érvényes mondandó megfogalmazásáról: „Egy valamirevaló műalkotás társadalmilag sosem lehet közömbös. A művész nem húzódhat úgy viszsza képei, rímei mögé, hogy műve társadalmilag csakugyan közömbössé váljék. Az irodalmi alkotásban annyi előszeretet, közöny és megvetés 45
