Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

Kindulópontja. — s nem is csupán az Ortega-tanulmánytól, hanem már korábbról, a Szabó Dezsővel foglalkozó esszétől kezdve — a tizenkilencedik század tagadása. Ortega szintén jelentős teret szentelt a XIX. századi szellemi örökség elemzésének. Felfogása szerint a század által is táplált eszmék, így a racionalizmus, a haladás elve, a liberalizmus, s a polgári demokrácia a XX. századra már elvesztették reális alapjaikat. A XIX. századi fejlődés-gondolat, a haladásba vetett töretlen hit elvakította az embert, s ezzel elvesztette egyik lényegi jellemzőjét, a radikális bizonytalanságot: „A jelenné zsugorodott jövő káprázatától megszabaduló XX. századi ember viszont a jövőhöz tapadó illúziókkal együtt magát a jövőt is elveszítette, és ezért egy alapvetően dezorientált világban találja magát”. (Csejtei Dezső)

Németh elfogadja a XIX. század Ortega által adott elemzését. Ez a század, mondja, a racionalista századok örököseként a hasznosságot és hitetlenséget hangoztatta. írásaiban valóságos rendszert épít a múlt századdal szembeforduló lázadó ember köré. Új enciklopédia című írásában például a múltba vetíti vissza a modernkori szellemiséggel bíró ember világkép teremtő törekvéseit. Németh szerint a szellem embere az, aki egyszerre hű korához, kora jelenségeihez, s a szellemiség örök követelményeihez: „aki a bizonytalan kor minden tájékozatlanságát magára veszi, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket ejgyütt, egyben látni”. A megvalósult minta — ahogy más írásaiban is megfogalmazza —, a görögség. „A képzés az volt — írja a görögökről —, hogy a mítoszt a maga használatára asszimilálta, élete elszórt jelenségeit egyetlen szemléletbe olvasztotta, s bármily különös feladat került elé, a közös és a mégis egyéni mítosz szellemében oldotta meg”. A szellemiségnek ez a jelenségeket összefogó és a jelenségek között eligazító uralma a felvilágosodásig kísérte az emberiséget, s csak a XIX. században szakadt meg. A XIX. század teremtette szakszerűség az egység megszüntetésével jár. „Míg a felvilágosodás írói maguk voltak a tudósok is, s magával az eleven ismerettel érintkeztek, a tizenkilencedik század írójához csak a népszerűsített, denaturált ismeret jutott el, amit a szaktudósok elfogult és naiv lelkesedése a nyilvánosság elé kiengedett.” A dekadensek jelentkezésével maga az irodalom is fellázadt ezzel a szellemmel szemben. „Ha az író nem lehet a szellem embere nemes, voltiré-i értelemben, legyen tiszta művész. Ezek a dekadensnek nevezett írók visszautasítják azt a híg műveltséget, amelyet koruk kínál. Önmagukra és mesterségükre hivatkoznak, egy belső egyéni műveltséget szegeznek a külsővel szembe, a művésznek elsősorban azt kell bebizonyítania, hogy ő nem Homais: a közös világkép lázadói önmagukat vetítik ki világképpé”.

Mindezek után nem meglepő, hogy a Kritikai Napló írásaiban Né-44