Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)
roikus erőfeszítéssel az európai kultúra élvonalába tornázza fel magát. Ez a feladat pedig mindkettőjük szerint csak egy magasan kvalifikált, autentikus értelmiség segítségével valósítható meg...” Mindezek a hasonlóságok és kapcsolódások érthetővé teszik, hogy Ortega munkásságának megismerése rendszert adott Németh László gondolkodásának. Az Orlega-tanulmány azért is nagy jelentőségű, mert nem csupán a rendszer irányainak mentén, hanem az utalások szintjén is magában hordozza a Németh-életmű kulcskérdéseit. Például: ebben az írásban merül fel élet és utópia egymáshoz való kapcsolódásának kérdése. Az utópia nem ellensége az életnek, hanem tajtékos föle, mondja Németh, ennek megfelelően pedig a forradalom „az utópia harca az élettel”. Ez a valóságot és ideát egységbe fogó szemlélet a későbbiekben majd elemeire bomlik, az alkotórészek elkülönülnek egymástól, önálló „műfajokká” válnak. Ha pedig a nagyobb összefüggéseket szemléljük, akkor azt látjuk, hogy míg az Emberi színjáték az írónak önmagához, illetve közösségéhez való elkötelezettségét vizsgálta, addig az Ortega-tanulmány újabb ellentétpárt vet fel: a realitáshoz, illetve az ideákhoz való hűség dilemmáját ... Az Ortegával foglalkozó írás jelentős állomás a helyzettudat kialakításának szempontjából is. Ortega átfogó képet adott a modern szellemiség helyzetéről, s miközben Németh ennek a képnek számos összetevőjét elfogadta, a hasonló szellemi pozíció ellenére éppen Ortegával vitázva fogalmazta meg saját, a közép-kelet-európai létből fakadó küldetéstudatát. Ortega élettisztelete — írja —, a kiábrándultságé. Ezt az életimádatot Németh elaggási tünetnek, menekülésnek látja: „A fiatal nem imádja az életet, hanem tékozolja. A kiábrándultnak azonban csak az élete maradt, igen kevés élete, s ezt isteníti”. Ahogy Ortega megismerte a „kor imperatívuszát”, úgy bele is nyugodott abba, eldobta vállalkozását, s éppenséggel saját módszere, a jelennek történelemként való szemlélése bénította meg akaratát. Németh szerint a történelem, a kor sematizálható, a jelen nem. Ortega kiábrándultságával szemben a hit akaratáról szól: „A jelen az ember drága kincse. Drága, mint a szabadakarat. Legnagyobb erőnkről, az erőfeszítés érdemességéről mondunk le, ha a jelent odaajándékozzuk a történelem távlatának. Praesens perfectumban nem lehet nagy dolgot csinálni”. Németh ezzel Ortega általa értelmezett politika-felfogását is aktivizálja, s a korabeli művészettel, tudománnyal kapcsolatos elképzeléseit is a társadalmi cselekvés lehetőségeihez viszonyítva fogalmazza meg. Ez a törekvés méginkább megfigyelhető lesz majd a Kritikai Napló és az Űj nemzedék írásaiban. Talán ezért is helyénvaló, ha a továbbiakban nem követjük Németh gondolatait írásról-írásra, hanem inkább az új művészettel, új tudománynyal és új politikával kapcsolatos elképzeléseivel foglalkozunk. 43
