Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)
lektani valósággal helyttesíti. Az (egységbe fogott) ellentmondásosság Németh epikájában megnöveli hősei emberi arányát, az alakokat alkalmassá teszi „kozmikus” törvények és „archetipikus” magatartásmódok kifejezésére, egyszersmind — ember és szerep dialektikájának kibontásával, a tudat Janusz-arcának: önszemléletének és világra vetett tekintetének ábrázolásával — a lélektani- és társadalmi regényhős karakterének ötvözésére. Gide „recit”-fcént definiált regénytípusának jelentős szerepe van abban, hogy Németh László elfordul a XIX. századi regény ízlésvilágától. Anakronisztikussá vált „regénymammutjai” nehezen veszik fel az idő ritmusát, „lomha testük nagy üggyel-bajjal mozdul odébb” — hangzik bírálata. Túlságosan is tapadnak az élet felszínéhez, a hősöknek csak külső problémáik vannak, mert szerzőjük „boldog ember válságok nélkül”. A gide-i „recit” velük szemben a XVIII. századi regény (elbeszélésből fejlődő) tiszta típusát újítja föl. „Az elbeszélő egyéniségén átszűrt történet, ahol az epika térbeli szögletességét az elmondás időbeli folyamatossága tördeli le. Föladja a szélességet és megtartja az intenzitást, egyszálú, de az ember-bonyolításért pszichológiai rétegeződések fokozatos feltárásával pótol” — jellemzi képletét az író. A gide-i „recit” az alapmintája a Németh László-i tudatregénynek: narrátora összekeveri magát a főhőssel, a regény totalitásának a folyton táguló világ helyett az egyéni tudat teljessége válik a mértékévé, a soktényezős koordinátarendszer tehát leegyszerűsödik. Proust inkább csak színezi e szuggesztiót — az „ősképek” elemzésének módszerével és „a zeneszerű motívumok bujdokoltatásának” kompozíciós fogásával. (Az Emberi színjátékot például, ismétlődő motívumként, a Zölddisznó meséje hálózza be, s a regény voltaképp e mítosz analízise.) 4 Németh László pályáján a termékeny hatások és új felismerések nem az öntagadó, éles fordulatok logikája szerint épülnek be az életműbe, hanem a folytonosság fenntartásával, a belső bonyolultságot fokozón, a meglevő állapottal szervülve. A fák szaporodó évgyűrűihez hasonlíthatóan. Az új gondolkodási minőség mintegy „letorkollja” a régit, de nem szünteti meg; amin túlemelkedik, az látensen, elfojtottan, mélybe, perifériára szorítottan ugyan, de továbbél, s ha kedvező az éghajlat: alkotói idő és históriai szükség, újra kihajt. Az író Freud lélekmodelljéhez kapcsolódva szögezi le: „Ahogy a geológiai földrétegek, úgy rétegződnek egymásra az emberben a különböző gondolkodási mechanizmusok... Minden pillanatban ott vonszoljuk egész múltunkat, ezt mindenki tudja. De hogy meghaladt gondolkodásmódjainkat nem 29
