Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

A berobbanás váratlanságában meghatározó jelentőségű 1928 nyarán a párizsi út szellemi élménye. A közvélekedés mindenekelőtt Proust fölfedezését és irányjelző hatását kapcsolja hozzá. Az Emberi színjáték (és az új regénystruktúra) kelekezésének azonban nála is hatékonyabb és fontosabb gyorsító-katalizátora Gide. Nem véletlen, hogy a Prousttanulmány négy esztendővel később íródik, helyette az olvasói láz forrósága a Gide-esszét jellemzi.)

A Gide-élmény jelentősége, hogy — főképp Dosztojevszkij-portréja révén — Németh Lászlót ráébreszti az alkati ellentmondásosság ábrázolásában rejlő lehetőségekre. „Antagonizmus: ez az a szó, amelyet Dosztojevszkij-tanulmányában André Gide oly erőszeretettel használ. Az embernagyságot ő az emberben lévő, logikailag össze nem egyeztethető ellentmondások fényivel véli fölmérni” — fejtegeti, Boda Zoltán alakja is végletekből szerveződik: „evangéliumi” és „démoni” tulajdonságokból, a szentség és betegség karakterjegyeiből. Élete „a gátlásos és mégis lázadó ember tragikus harca” kétféle hajlama között, küzdelem a szervezetében megnyílt örvények ellen. A heroizmus igénye ez: a kisszerűségbe fulladó létnek és a tragédia halálának ironikus századában az emberméltóság és -tragikum megőrzésére indít. Az átlagember ugyanis — mint Gide hirdeti — erkölcsnélküli: „öszehangolja ösztöneit a közösség fejbeveréssel fenyegető kőtábláival.” A zseni ennél több akar lenni: „ár ellen” ember, önmaga legyőzése árán. „Szentté merevedne, de vonzza indulatainak bozótja is.” Élete értelmét az erkölcsi erőfeszítés adja: a dilemma megoldása, hogy „egység vára” helyett miképp lehet „a meglepetések dzsungele”. Boda Zoltán impotenciája, mint Prométheusz keselyűje, Ady vérbaja vagy Gide homoszexualitása: a pokol tisztítótüze, amelyből az „evangéliumi” hősnek föl kell szárnyalnia. (Innen ered a Dante Divina commediáját idéző címadás ötlete is.) A Gide révén fölismert perspektíva érteti meg a freudizmus írói korrekcióját: az analitika fölé növő mitológiát, a súlypontváltást Luciferről Ádámra. „Nem véletlen, hogy Freud művész rokonainak a felsorolásánál nagy, evangéliumtól megszállt írókra, Dosztojevszkijre és André Gide-re hivatkoztam. S valóban, a freudizmus egy árnyalatnyi hangsúlyváltással keresztény tanná billenthető, mihelyt libidó helyett énösztönökre rakjuk az ékezetet” — olvashatjuk a Freud-esszében. Belőle magyarázhatjuk Németh növekvő rokonszenvét a lírikus Babits „impotenciája” iránt. „Van valami a Babits-lírában a Dosztojevszkij-hősök kételemű összefontságábói. Ahogy ezeknek a tudatára a tudatalatti, úgy indázódik a Babits-lírát létre hívó szándékokra az erősebb és izgatóbb szándéktalan ... az én eszme-szólamára a szervezet káotikus dallama” — figyeli meg bírálatában. Gide hőskultusza teszi fogékonnyá Némethet Unamuno befogadására, az Agonie du christianisme emberszemléletére, aztán Ramón kísérletére, aki a regényben a világbeli valóságot lé28