Pesti János: Pintér Károly életútja – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 24. (Székesfehérvár, 1963)
súlyozta azt a visszaesést, amelyet egyébként — főleg 1902 második felével, de 1903 első felével szemben is — Pintér munkásságában észlelünk. A „visszaesés”, a harc gátolása és egyre keményebb büntetése egyben annak is dokumentálása, hogy az uralkodó rendszer — élén Tisza Istvánnal — mind jobban kényszerült számolni nemcsak a fővárosi, hanem a vidéki tömegek létével, önálló politikai követelésével is. Az 1904. év — amely Pintér munkásságában a megpróbáltatások csúcsát jelentette — azt is bizonyítja, hogy egy életre eljegyezte magát a harccal, s meggyőződését, igazságát mindennél döntőbbnek tekinti. Döntőbbnek tekintette akkor is, ha a győzelem állomását nem lehetett látni. Beérte azzal, hogy közelebb hozását segíthette. Ennek érdekében használta ki s vitatta el a hivatalos rendszertől — most már következetesen, hagyományszérűén — a magyar nép nagy ünnepeit, elsősorban március 15-ét, noha tudta, hogy a rendőrség és a királyi törvényszék résen lesz. Március 13-án, a Forradalom évfordulójának ünnepén beszélt a szabadságszobor előtt összegyűlt tömegnek: „Nem a kegyelet adóját leróni jöttünk ide, hanem csak ezen a helyen akarunk fogadalmat tenni, hogy addig küzdünk, míg forradalmat nem csinálunk.” A tömeg harca elszántságának fokozására felhasználta a királyi ügyészség gálád merényletét is: az ügyészség lefoglaltatta a Népszava aznap megjelent összes példányait. A pártközpont — válaszképpen — fehér mezben, cikk nélkül jelentette meg. Pintér ilyen fehér lapot mutatott fel, e szavak kíséretében: „...ha azt mondanánk, hogy ünnepelni jöttünk, hazudnánk, mert mi a rendszer eltörlésére fokozott küzdelmet, forradalmat akarunk.’*' A tömegen olyan izgalom vett erőt, hogy a miniszterelnökre és a szólásszabadság korlátozóira halált kiáltott. Március idusa és a munka nemzetközi ünnepe között az ácsok sikeres harcáról számolt be a székesfehérvári pártvezetőség az SZDP XI. kongresszusának.* Ezt követte a vasutasok április 20-án kitört országos, nagy sztrájkja, amelynek hullámai már az első napon megérkeztek Székesfehérvárra is. Az még további kutatást igényel, milyen kapcsolata volt ezzel a jelentős küzdelemmel a város építőmunkásainak, s hogyan próbálta a sikert szolgálni Pintér Károly, de az valószínűnek látszik az eddigi adatok alapján is, hogy szolidaritást vállaltak a vasutasmunkások — és az őket támogató tisztviselők, mérnökök — harcával. Sztrájkjuk alig csitult el — nem utolsósorban a vasutasok katonai * „A székesfehérvári asztalosok sikerrel harcoltak.”55 Az országos kongresszus 1904. április 3-tól 5-ig volt Budapesten, a VII. kerület, Rottenbiller u. 37/b-ben.“ 27
