Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Naturalista éden - Sármány_Parsons Ilona: A fiatal Csók és kora
98 ................................................. NATURALISTA ÉDEN / V. SÄRMÄNY-PARSONS ILONA: A FIATAL CSÓK ÉS KORA a közép-és kelet-európai (vagy akár fogalmazhatjuk úgy is: a Rajnától keletre eső régióhoz tartozó) kísérletező festészet az 1870-es évek derekától nagyon nagy arányban ezt a realista tendenciát variálta, termése az európai festészeti kánon 20. században történt konstruálásakor menthetetlenül marginalizálódott Európa térképén, és kiszorult a„main stream"kiállítások anyagából. A kiszorítás másik, talán még hatékonyabb szempontja politikai volt: az I., majd még inkább a II. világháború konzekvenciái, a vesztes államok kulturális örökségének pauzalizált ideológiai leértékelése. Ezzel a felfogással a festészet funkciója is rendkívüli módon redukálódott, hiszen a festészet autonómiájának nevében csak a modern, úgynevezett táblaképfestészet Manet-val és a francia impresszionizmussal induló szűk vonala vált a II. világháború után végképp megszilárduló esztétikai értékrendszerben a mindenkori kísérletező és progresszív festészet normájává. Következésképpen ennek folytatása csak a párizsi avantgárd és az ott született vagy ott művelt új stílusok kánonja lett. A modern festészet genezisének ez a kombattánsan redukált és ideológiailag polarizált koncepciója ma is hatalmon van, és a nemzetközi kiállítási életet tekintve még mindig marginalizált európai országokból szinte lehetetlen uralmát megkérdőjelezni; csak ha a világ művészeti és műkereskedelmi központjai majd kifogynak a„progresszív törekvésekhez"tartozó művekből, akkor fogják„beengedni"és maguk feldolgozni a másfajta modernség geneziséhez és múltjához tartozó festőket és külföldi iskolákat is. Ritkán és csak egy politikailag és gazdaságilag véletlenül kedvező konstellációban sikerült egy-egy mestert, vagy ország/országok másfajta festészetét visszahelyezni a nemzetközi panorámába (például az osztrákoknak7 vagy a skandinávoknak8 sikerült). Közép-Európa többi országának még nem, így - legalábbis ami a 19. század második felét illeti - megmaradtak helyi, kevésbé vagy csak lokálisan jelentős festészeti iskoláknak.9 Amikor Csók István pályájának indulását és első sikereit az alábbiakban rekonstruáljuk, akkor szem előtt kell tartanunk mindezt. A magyar művészettörténet-írás Fülep Lajosnak és tanítványainak szellemi dominanciájából eredően máig egyvágányú fejlődési útként értelmezi a modern festészet történetét, egyetlen fejlődési vonalra fűzve fel a modern magyar festészet narrativáját. Képviselői a festészet autonómiájának kivívásától kezdve, a Párizs-centrikus avantgárdon át az aktivizmus, a konstruktivizmus és a Bauhaus eredményeit veszik számba és tartják kizárólagosan elsőrangúnak, míg az ettől eltérő formai-stiláris törekvéseket és a más társadalmi funkciókat szolgáló mestereket, irányzatokat marginálisnak, provinciálisnak és ami még rosszabb, eleve konzervatívnak és retrográdnak bélyegzik. Más nem, vagy alig kapott teret és visszhangot. A szakma legjobb esetben is csak véletlen csodának tekinti az ettől való eltéréseket, kiemelkedő életműveket (így Mednyánszkyét, Csontváryét); a kvalitásos másság vagy kínos agyonhallgatásba, vagy „igen, igen de"gesztussal valahol mindig a progresszívvei szembeni retrográd táborba, legalábbis egy naiv és megkésett provincialitás mezsgyéjére van terelve. Márpedig azt a csodálatos sokféleséget, amelyet a magyarországi festők megteremtettek, nem lehet egyetlen progresszív fejlődésvonal Prokrusztész-ágyába belecsonkolni. A mindenkori sokrétűség és a párhuzamos, de különböző esztétikai-szellemi kvalitások bősége jellemzi a magyar festészetet, és ez kezdte jellemezni máraz 1880-as évtizedtől fogva, amikorra Csók István művészi eszmélése esett. Az indulás Csók István rendkívül szerencsés embernek mondhatta magát. Gazdaságilag fellendülő, reményekkel teli korszakban születettjómódú családban, megértő, toleráns szülőkkel, akik nem ellenezték szokatlan pályaválasztását, hogy festő legyen. A megélhetésért nemigen kellett küzdenie. A sors szerencsés természettel és jó családi háttérrel áldotta meg; a visszaemlékezések szerint kellemes ember volt, jó humorú, könnyen kötött barátságokat és gyorsan meg tudta szerettetni magát.10 Nagy előny ez a bohémvilágban, ahol a barátságok és szövetségek sokat segíthetnek a látens vagy nyílt, de valójában kíméletlen szakmai versenyben. V.2. Ludwig von Löfftz: Pieta,883
