Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Üzemek a Palotavárosban
a Simor (ma Piac tér), Moiser Istváné a Palotai utcában, Brajnovics Lajosé a Vargacsatornaparton. Közülük az 1980-as években már csak kettő működött, a Palotai úton a Székesfehérvári Patyolat Vállalat, aTobak utcában a szovjet hadsereg üzemeként. Talán nem is gondoljuk, hogy a kelmesfestő vegytisztítószakma művelői Székesfehérváron komoly felkészültségű, gyakran külföldön tapasztalatokat szerző, már századunk első felében üzemszerűen termelő iparosok voltak. Aposztolovits Miklós 1912-ben szabadult fel Székesfehérváron. Mint segéd a nagyobb hazai városokban és Franciaországban dolgozott 14 éven keresztül. Üzemét 1924-ben nyitotta meg. Lázár János Szatmárnémetiben szabadult fel 1906-ban. Segédként Budapesten, Aradon, Kolozsváron dolgozott. Székesfehérváron 1927-ben alapította üzemét. Brajnovics Lajos 1924-ben Fehérváron szerzett segédlevelet, majd Budapest előkelő vállalatainál és gyáraiban első segéd és festőmesteri minőségben dolgozott. 1930-ban lett önálló Székesfehérváron (Szabó 1932, 91-92). A Palotai úti Patyolat-üzem elődjének tulajdonosa, Moiser István is Székesfehérváron tanulta mesterségét, 1916-ban szabadult fel. Üzemét 1919-ben alapította. A Palotai úti üzemen kívül a Nádor (utóbb Március 15.) utcában üzlete, felvevőhelye is volt. Az 1930-as években 1 segédet, 1 tanoncot és 6-8 vasalónőt foglalkoztatott villanymotorral felszerelt üzemében (A Magyar Ipar Almanachja, 391). Századunk eleje óta Székesfehérvár legnagyobb ilyen jellegű üzeme Rehorska Vilmos kelmefestő- és vegytisztítógyára volt. Rehorska gyára nagyapja, Rehorska Vince 1840-ben alapított, szerény kis műhelyéből fejlődött ki. Rehorska Vilmos édesapja korai halála után, 13 éves korában 72 esztendős nagyapjával együtt vezette az üzemet. Igen fiatalon Németországba utazott, hogy mesterségbeli tudását továbbfejlessze, a szakma újításait megtanulja. Külföldről hazatérve Budapesten és az ország nagyobb városaiban lévő üzemekben dolgozott, ahol a kelmefestő- és vegytisztítóipar minden részletét megismerte. Hazatérve 1904-ben vette át aTobak utcai műhely vezetését, amely keze alatt gyorsan felfutott. Székesfehérváron két, Veszprémben és Kisbéren egy-egy felvevőhellyel dolgozott, de akadtak megrendelői Bécsből, Budapestről, Kolozsvárról, Kassáról és Egerből is. 1914-ig 24 munkást foglalkoztatott. Az I. világháború idején üzemét katonai célokra foglalták le. Itt mosták-tisztították a városban működő 16 katonai kórház ruhaszükségletét. A tulajdonost bevonultatták, katonaként vezette üzemét 1915-18 között. Gyárát olyan feltétel mellett adta át a közös hadseregnek, hogy az üzemanyagokat, munkásokat a hadsereg adja, a gépek használatáért pedig méltányos bért fizetnek. Utóbbit azonban nem kapta meg Rehorska Vilmos. Pert indított, kártérítési jogosultságát a bíróságok megállapították, a kártérítési összeget 120 000 pengőben állapították meg. Kifizetésére soha nem került sor, mert a magyar kormány kimondta, hogy a közös hadsereg által igénybe vett hadiszolgáltatásokból eredő követelések kiegyenlítésére költségvetési fedezete nincs. A két világháború közötti időszakban a gyár redukált üzemmel, 10-12 munkással dolgozott. Ekkor kazánházában két Cornwell típusú kazán fejlesztette a gőzt az üzem szükségleteire. Ugyanitt helyezkedtek el a kelmefestésre szolgáló medencék. Egy másik földszinti teremben tolltisztítógép, gőzmosógépek, centrifuga, portalanító- és benzinmosógépek, valamint benzindesztilláló készülék és 10 LE-s gőzgép működött. Külön helyiségben dolgoztak a mángorlógépek. Gőzvasalószobákat is rendeztek be. Az emeleten szárítókat alakítottak ki (Szabó 1938, 386-388.). Rehorska Vilmos kelmefestő- és vegytisztítógyárát ezzel a berendezéssel korának egyik legmodernebb üzemeként tartották számon, amely a legkényesebb igényeket is kielégítette. 104
