Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
tobakosoké volt, csak egy kocsma állt benne, de annak tulajdonosa is tobakos volt (Horváth-kocsma). Később számuk egyre fogyott, de az 1910-es években még szedték csipeszszel egy faládába a kutyatrágyát végig az egész Palotavároson. Édesapánk Kostyelik Mihály (1876-1923) már szíjgyártó és nyerges volt. Műhelye a Palotai u. 16. sz. alatt állt. Árvagyerekként nevelkedett, Komáromban tanulta a mesterséget. Fehérvári műhelyében gazdag főúri családok (pl. gróf Pappenheim) részére négyes és hatos fogatokhoz is csinált lószerszámot.” (Műhelyfelszerelése 1981-ben az István Király Múzeumba került.) A bőrfeldolgozásban a növényi- és állati eredetű segédanyagokat a múlt század végén a vegyipar fejlődésének eredményeként felváltották a vegyi anyagok. Ezek bevezetését Székesfehérváron tulajdonképpen már csak a két bőrgyár érte meg. A régi bőrfeldolgozó kisipar századunkra szinte teljesen átadta helyét a bőrgyáraknak. 1868-ban, a céhek feloszlatása előtt négy esztendővel, még 60 tobakmester 15 segéddel és 6 tanonccal dolgozott Székesfehérváron. Ugyanebben az évben a városi tanács még 2 tímárnak adott ki iparengedélyt (Drucker 1868, 21). Ezzel szemben 1930-ban a két bőrgyáron kívül már csupán két tímármester dolgozott a városban (Szabó 1932, 105). Az egykor híres palotavárosi tímárok, vargák és tobakok emlékét századunk végére már csak a városrész régi utcanevei tartották fenn. Csizmadiák A török alól felszabadult Székesfehérvár csizmadiamesterei a győri csizmadiacéh szabályait vették át 1692-ben. Három évvel később hirdették ki a város tanácsában a mesterség tanulását és gyakorlását a legapróbb részletekig szabályozó artikulusokat. A csizmadiák 4 esztendeig tanulták a mesterséget. Tanoncidejüknek csak az utolsó évében járt nekik heti 10 krajcár bér. Felszabadításukról a szabályzat így rendelkezett: „...midőn osztán mind az négy Észtendőt éppen ki tölti, az eő Mestere egy ötözet ruhát adgyon néki... és az eő tanulólevelét Inas esztendőrül és az Mesterségrül.” Az István Király Múzeum két Székesfehérváron szabadult csizmadialegény tanulólevelét is őrzi. Harsányi Imre 1812-ben kiállított segédlevelét még kézzel rajzolták, festették, írták,Tsuti Mihály 1829-ben keltezett céhlevele már nyomtatott. Építészettörténeti szempontból is figyelemre méltó a céhlevél felső részét kitöltő városábrázolás, mely keletről, az Öreghegy felől mutatja Fehérvárt. A részben ma is meglévő fontosabb épületek (Vármegyeház, belvárosi templomok, püspöki palota, Rác templom) felismerhetők rajta. A rajzoló mindegyiket számmal jelölte meg, s a metszet alatt magyarul és németül nevüket is feltüntette. A mesterlegények munkába álláskor felmutatott tanulólevelei nemcsak szakképzettségüket igazolták, hanem a metszetek révén az egyes városokról is fontos ismereteket közvetítettek a távoli vidékek iparosai számára. A városábrázolás alatt a következő szöveget olvashatjuk: „Mi Czéh-Mester és több Nemes Székes Fejérvár Szabad Királyi Várossában helyheztetett Csizmadia Czéhbeli Mesterek, adjuk tudtára mindeneknek a’ kiknek illik: hogy ezen levelünket mutató Csizmadia Legény nevezet szeréntTsuti Mihály, a’ ki született Getsén Nemes Veszprém Vármegyében; mintegy 30 esztendős Nőtelen (nőtlen) személy, termetre nézve Alatson, hajra nézve Gesztenye, nálunk 7 esztendeig Műhelyben lévén, az idő alatt jámborul, híven, igazán, tökélletessen és betsületesen magát viselte. Mellyet mi az által bizonyítván, bizodalmasan kérjük Jó Urainkat, hogy valahová menend, őtet szabadon béfogadni ne terheltessenek.” A mesterség alapos elsajátításának, sokoldalú szakmai, kulturális és nyelvi ismeretek szervezésének igazi iskolája a legényvándorlás volt. A fehérvári mesterek közé csak olyan csizmadiák kerülhettek, akik a kötelezően előírt 3 éves vándorlást teljesítették. Tanulólevelének elnyerése után vándorkönyvet válthatott a legény. Mivel mesterlegényeink vándor-48
