Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)

A szerbek Székesfehérváron

úgy tűnt, hogy sikerrel kecsegtet az akció. 1690. január 18-án a szerb nép képviselői Pécsett aláírták az uniót. Az aláírók között szerepelt Vük Prodánovity székesfehérvári lelkész és Rádevoja Biográdija. Az aláírás hitelét az elkövetkező események hamar megszüntették, mindenesetre bizonyítja, hogy ekkor a székesfehérvári szerbeknek szervezett parochiájuk volt, élén lelkésszel.

Csamojevics pátriárka telepesei élén az unió aláírása után érkezett Magyarországra. Csemojevics, mint a szerb egyház feje, azonnal hozzákezdett az unióra kényszerített szerb közösségek látogatásához és visszatérítéséhez. A szerb püspökség szervezetének kiépítésével igen sikeres lépést tett az effajta kísérletek ellen. Az általa kinevezett püspökök között ott volt Jeftimije Popovity, a budai és székesfehérvári püspök is. A püspökök a császári megerősítést I. Lipóttól 1695. márc. 4-én nyerték el.

Az 1769-es lakossági összeírásban 40 pravoszláv lakta ház, egy templom és négy pap volt. Az egyházközségi iratok tanúsága szerint a szerbekkel együtt éltek cincár származásúak is (makedorománok). Kereszteltek, eskettek és temettek Kirovity, Dukovity, Ergovity, Kasztovity nevű személyeket, akikről kimutatható cincár származásuk. Foglalkozásuk szerint házalók, kiskereskedők. Ezeket a házalókat általában görögként jelölték.

Gyakran előfordult, hogy szerb kereskedőket is neveztek „görögnek” az ő mintájukra. Kis számuk és vallásuk azonossága miatt elég hamar elszerbesedtek. Betelepedésük egyébként is szinte egyénenként, családonként történt.

A szerbekről el kell mondani, hogy nem minden szerb család élt a Rácváros területén. Már az 1688-as összeírások is említenek belvárosi ingatlant szerbek tulajdonaként; a ferences templom és kolostor helyén akkor még 3 polgárház állt, egyikről tudjuk, hogy egy szerb szűcsé volt. Különösen a szerb kereskedőknek és kézműveseknek állt érdekükben, hogy a piachoz, a Belvároshoz minél közelebb legyen a boltjuk. A szép számú hivatalnok, aki a szerbek közül városi, illetve megyei alkalmazásban állt, ugyancsak arra törekedett, hogy belvárosi házhoz jusson.

A Rácváros területén sem kizárólag rácok éltek, sőt a lakók többsége ebben az időben, a XIX. század végén magyar iparosokból és parasztokból, később gyári munkásokból állott. Szerb tulajdonosok a Rácvárosban:

Rác utca:

N. Csikós, Mihájló Csikós, Gy. Petrás, Jován Sándorovity, Petár Vakovity, Georgij Ápentolovity, Plávsity, Ápontolovity Szömörce utca:

Pánlovity Sütő utca:

Szteván Jánkovity, Emariká Jánkovity Horog utca:

Petár Túrják, Ignat Vukovity, Jován Jurkovity Tolnai utca:

Márijá Sztrákovity Cserepes köz:

Joszip Kosztity Selyem utca:

Szteván Mátity, Emeriká Lázity, Szteván Jánkovity, Pavle Túrják A szerbek között foglalkozásuk szerint a kereskedők voltak túlsúlyban a XVII. század végétől a XIX. század 60-as éveiig. Utánuk a földművesek következtek. A XIX. század végén a két foglalkozási ág kiegyenlítődött. Mindenkor e két foglalkozási ág alatt maradt számban a kézművesek és a hivatalnokok száma.

Egyes székesfehérvári családoknál a foglalkozás vezetéknévvé vált, és kiszorította az eredeti vezetékneveket. Az anyakönyvekben pl. ilyen bejegyzéseket találunk: „Márkó, a görög”, „Anasztáz, a görög”. Ilyen módon keletkezett a Csikós, Torbár és Tobakovity nevek. A Csikósokról tudjuk, hogy eredeti nevük Szávity volt.

1703. október 3-án adta ki I. Lipót császár Székesfehérvár szabad királyi városi jogállását megerősítő diplomát. Az új diplomában szerepelt az a cikkely is, hogy a város lakosai csak római katolikus vallásúak lehetnek, illetve megfosztható javaitól az, akinek nincs polgárjoga. Ezen kiváltságlevélre hivatkozva igyekeztek a század közepén megakadályoz115