Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

rajtuk a só, utána kitették a kamrába, vászonterítővel letakarták, kétnaponként öntözték. Részben kocsonyakészítéshez használták föl, részben füstölték a bennelévőket. A nap fénypontjára, az esti disznótorra a feldolgozást követő eszem-iszomra, a vágásnál segédkezókön kívül vendégül hívták a közeli rokonokat és jobarátokat. A gyerekeket mindig elvárták, s vitték is őket. Némelyik helyen 20-30 fő is összejött, asztalhoz ült. A jókedv mellé kitűnő illatok és ízek társultak. A fehérvárcsurgói konyhában a toros vacsora étrendje az alábbiak szerint alakult: orjaleves hajszálmetélttel, orjahus ecetes tormával, toros káboszta (rövid káposztáié, bő hagymás, paprikás zsír, savanyú káposzta, zsíros hússzeletek összefőzve) pecsenye, kolbász, hurka, dieses mákos kalács, bor. Az étkek zömét mindegyik faluban a legtöbbre becsült kolbász, hurka és pecsenye tette ki. Majd mindenütt csináltak még hus- vagy csontlevest és tőtött kábosztát. A vacsora hajóssal, hájospogácsával egészülhetett ki. A hájas tészta újabb eredetét, elterjedését bizonyítja, hogy elkészítéséhez Sárkeresztesen a két világháború között az öregek nem is értettek, csak a fiatalasszonyok. Volt falu, ahol korábban a hájas pogácsát nem élesztővel készítették, hanem megkövesztették, s azután szétnyomkodva, zsírral keverve, fehérborral öntve gyúrták és sütötték meg. Gyakori étel volt a fánk. Fehérvárcsurgón a századfordulón a gazdaasszony az ölés napján rétest is tálalt. Hajnali négykor felkelt, meggyúrta a tésztát, amit azután este, a vacsora idejére kisütött. A pogácsák, rétesek, fánkok sokszor igen kapósak voltak az addigra hússal elteilett emberek közt. A zsíros falatokra jókat ittak, vidáman, felszabadult hangulatban beszélgettek,vaskos tréfákat mondtak, gyakran nótáztak. A gyerekek is tovább fennmaradhattak. Éjjel 10-12 óráig sem széledtek szét, eldarvadoztak, pedig hajnal óta talpon voltak. Mivel erősen italoztak, némelykor a régi sérelmeken összeszólalkoztak, sőt, pörőtek (veszekedtek). Napközben a munkában részt nem vett rokonoknak, ismerősöknek, különösen ha a torra sem voltak hivatalosak, kását, toroskását küldtek. A hurka készítéséhez főzött kukoricakását, rizskását tányérra öntötték, rá pecsenyezsírt, néhány pecsenyedarabot (rendszerint annyit, ahányan a megtiszteltek voltak) raktak; egy fehér kendővel, szakajtóruhával felfogták, majd valamelyik gyerekkel elküldték. Zámolyon a tányérra kitapasztott kására, miután meghintették a sült hús zsírjával, és megborsozták, két májszeletet, valamint három húsdarabot tettek. Minden faluban elsősorban az öregek várták el a kását, s várják még napjainkban is. A pépes ételek sorába tartozó kása egyébként a középkortól igen fontos szerepet töltött be népi táplálkozásunkban, önálló fogás volt, melyhez a húskörítés újabb eredetű. A helyben szokásos nyersanyagból - tájegységünkben kukoricából, másutt kölesből, hajdinából - állították elő. Sok családnál a következő napra maradt a zsírszalonna aprítása és a zsír kisütése. A hátiszalonnát aprogatták hozzá. Ki öregebbre, ki apróbbra vágta. A zsirsütést a konyhában, beépített katlanban, rézüstben az asszonyok végezték. A szalonnadarabok alá kevés tejet öntöttek, hogy a csörge, azaz a töpörtyű szép piros legyen. Sütés alatt folyamatosan keverték, nehogy leégjen. A tepertőt egyik háznál jobban, a másiknál kevésbé nyomkodták ki. Az apraja a töpörtyüspogácsába került. A zsírt szűrőn éxfavéndőbe öntötték le, sötét, hűvös helyen, a kamrában tárolták. A zsírsütést követően - akár a toroskását - gyerekekkel küldték el a rokonoknak, barátoknak a kóstolót. A tányérra néhány pecsenye, mindegyik fajtából egy darab hurka, egy kisebb kolbász, tepertő, esetleg háj került. Legalább 4-5 helyre minden 525