Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

tét. (Szendrey, 1938. 281.) Csókakőn a legények hintették a tollcsutát. Gyakran éppen a hazakísért lány háza előtti járdára szórták. Ha reggelig odafagyott, alig lehetett eltakarítani. Előfordult, hogy a legények a lányos ház előtt megöntözték az utcát, úgy dobálták rá a tollcsutát, mely így méginkább odafagyott, nem tudták elseperni. Máskor a legények amerre mentek mindenütt, válogatás nélkül szórták. Nem ritkán a lányos háztól a legényes házig, a szerelmes fiatalok közti kapcsolatot jelezve hintették el a tollcsutát. Asszony és férfi kapuja közé is szórták, ha viszonyt gyanítottak. Magyaralmáson annak a lánynak a háza elé dobálták, akire haragudtak. Némelyik községben a tollfosztás társasmunka jellege feltűnően gyorsan megszűnt. Sárkereszetesen a lányok részvételével, dalos, játékos formában, a legények udvarlásával tartott tollfosztókról az idősek akként nyilatkoztak, hogy hallottak róla, de ők már nem voltak benne. Itt az 1930-as évektől az asszonyok is mind kevesebb háznál végezték együttesen ezt a tevékenységet. A munka inkább családon belül maradt, különösen azokra az öregasszonyokra bízták, akik mást már nem nagyon tudtak csinálni. A falubeli tollfosztásokra 1970 körül, téli estéken négyen-öten jöttek össze az idősebb korosztályból, s - ahogy mondták - „mint afféle asszonyok" munka közbeni beszélgetéssel szórakoztatták magukat. A falvak többségében 1945 után a fosztás érdekében már csak az asszonyok találkoztak egymással. Az utóbbi évtizedben egyre inkább ritkaságszámba ment, napjainkban pedig teljesen elmarad, hiszen már libákat sem tartanak kellő számban. Disznóvágás A paraszti háztartás hús- és zsírellátásának érdekében minden gazdaságban az anyagi lehetőségek, a család létszáma, az idegen munkaerő igénybe vétele függvényében egy vagy több sertést hizlaltak. Mindig körültekintéssel, kellő korú, testi felépítésű állatot választottak hízónak. Sárkeresztesen az ádventi malacot azért tartották jónak, mert az a következő év közepére megnőtt akkorára, hogy ősz elején, Egyed napkor (szept. 1.) a kihajtásból otthon lehetett fogni, kezdhették hizlanyi. A vizsgált tájegységekben a kívánatos súlyúra gyarapodott állatot általában karácsonra, karácson hetibe vágták le, így az ünnepekre friss hús jutott a család asztalára. Sokan őtek (öltek) ujjévre. Nagyobb gazdáknál két-három hízót is leszúrtak. Karácsony és újév környéke egyébként országosan, évszázadok óta a disznóvágások időszaka. Területünkön akik megszorultak, azok nem várhattak eddig, már Örzsébetre (nov. 19.), örzsébet tájában megölték állatukat. Némelyek úgy számítottak, akkor járnak jobban, ha csak január derekán vágnak, így a nagy nyári munkákra több füstölt húsuk marad. Aki kevesellte a téli húsmennyiséget, az húsvétra szokott hizlalni egy malacot vagy kisebb disznót. Csókakőn a vágás tiltott napjával is számoltak. Ujján, azaz a hold megújulásakor nem volt szabad ölni, mert megkukacosodott a hús. (Gémes, 1960.4.) Századunk első harmadában-felében a parasztgazdaságokban főleg göndör szőrű mangalica disznókat neveltek. Melléjük népszerűségben később kezdtek felzárkózni a kesék és a feketék (Cornwall). A két világháború között általában 130-140 kg körüli állatokat öltek, a 160 kg-os már nagynak számított. 1945 után vegyesebb lett a sertésállomány (kese, fekete, szürke, babos, stb.). A disznóölés a parasztságnak a munka mellett nagy vigasság, szinte ünnep volt. Idejét hétköznapra tették. A vágás napját - a segítség kölcsönös jellege miatt - előre 520