Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

nél a második koporsót a fenékirányban mélyített, deszkával fedhető padmalyba helyezték. Ha harmadik koporsó is került a gödörbe, annak megint oldalpadmalyt ástak, az elsővel ellenkező irányban. A legtöbb községben azonban az utóbbi évszázadban csak oldalpadmalyt alakítottak ki, - házaspárnál egyiknek balra, másiknak jobbra, tetszőlegesen, a halálozás sorrendjében illetve a helytől függően - s oda tolták be a koporsót. Az üreg elé több helyen deszkát tettek, de egyes közösségeknél nem volt szokás, más családoknál viszont nem jutott. Omlósabb, homokos talajnál a pandáit nem ásták be annyira, hogy a koporsót teljes szélességében be lehessen tolni, hanem efölé ferdén deszkát helyeztek, hogy az védje a lezúduló földtől. A pandalos sirt ezért is tartották a túlélők emberibbnek, érzelmileg elviselhetőbbnek, mert így nem kellett hallgatniuk a halottra, a koporsóra hulló föld zuhogását, dörömbölő hangját. Legtöbb helységben fenékpadmalyt nem ástak. Ha már a két oldalsóba tettek koporsót, és olyan személy halt meg, akit mégis ebbe a sírba illet temetni (pl. apa és anya után a házasságot még nem kötött gyermek), akkor fölétemettek; valójában nem az elhunytak fölé, hanem a sírgödörbe eresztették a koporsót. A katolikusok padmallyal és anélkül, s nemcsak egymás mellé, hanem egymásra is temetkeztek. Ez utóbbi esetben még mélyebb sírt ástak, hiszen a koporsók egyike itt valóban a másik fölé került. A sírásás nehéz fizikai munkának számított. Alatta illetve utána a munkát végzőknek megfelelő ellátás járt, melyről a halott családja gondoskodott. Az ételt-italt kivitték nekik, vagy ők mentek el a halottas házhoz. Sárkeresztesen tyúkot vágtak ilyenkor, belőle levest, pörköltet készítettek. Mohán a sírásóknak 9-10 óra tájban vittek ki először ennivalót, azután ebédet is adtak nekik. Az öngyilkosságot a világi hatóságok hajdan bűntettnek tekintették, az életét önkezével kioltó ember hulláját a hóhér égette el. A katolikus erkölcstan és ennek alapján a katolikus egyházjog szintén szigorúan elítélte az öngyilkosságot. Az öngyilkostól megtagadták a nyilvános imádságokat és az egyházi temetést. Az ilyen tartalmú büntetést legelőször a II. orléansi zsinat (533.) rendelte el, melyet azután többször megismételtek. Az előírásoknak megfelelően vizsgált tájegységeinkben az öngyilkosokat „nem engedték be a temetőbe", csak az árokban jutott számukra hely. Az önpusztítónak „nem vót temetése, csak efődeték (elföldelték)". A két világháború között a középkori szabály szigora legtöbb faluban megenyhült, de Csákberényben még az 1930-as években is a temetőárokba kaparták el az életének önkezével véget vető katolikust. A reformátusok jóval toleránsabbak voltak az öngyilkosokkal szemben, a pap a századfordulón már prédikációt mondott felettük, s a temetőben földelték el őket. Az öngyilkossághoz hiedelmek is fűződtek. A két tájegységben széles körben azt tartották, ha az önmagát felakasztó, egyáltalán az akasztott ember köteléből levágnak, az szerencsét hoz. Azt is mondták, az öngyilkos holttestét nem szabad keresztülengedni a falun, mert baj, különösen jégverés éri utána a községet. Temetés A temetést a világi, egyházi, egészségügyi előírások nyomán általában a halál utáni harmadik, ritkábban a második napon végezték. Időpontját egyeztették a pappal, a rokonsággal, azután a falu népe szóbeli közléssel szerzett tudomást róla. 484