Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

Szinte kivétel nélkül délután temettek. A rokonok, barátok, ismerősök, a közösség tagjai magukra nézve kötelezőnek tartották, hogy elkísérjék a halottat utolsó útjára. Minden családot illett valakinek képviselni. A haragosok, egymás ellenségei is betartották ilyenkor korábbi fogadalmukat: „Csak akkor teszem be a lábomat az udvarába, ha a temetése lessz!" A temetésen részvétel, a fájdalomban osztozás a rokonság próbája is volt: „Az az igazi rokony, aki együn a temetésre." Legtöbb résztvevő a középkorú vagy az idősebb nemzedékből került ki, de mentek a fiatalabbak, a gyerekek is. Az életük virágjában lévőknek, a népszerű személyiségeknek nagy temetésük szokott lenni, ahol „sokan vótak". A gyászoló család számon tartotta a megjelenést; tagjai nehezményezték, ha valamelyik famíliából senki nem ment el. Távolmaradás esetén felmentve érezték magukat a végtisztesség viszonzása alól: „Azok se gyüttek el a mieink temetésire!" A reformátusoknál még az 1930-40-es években is, a koporsó lezárása előtt mintegy órával az elhunyt körül összejöttek a rokonok, a jobb hangú ismerősök és énekőtek a halottra, énekőtek fölötte. A férfiak elkezdték, az asszonyok bekapcsolódtak. A XC. zsoltár ekkor is elmaradhatatlan volt. A temetés ünnepi, gyászos viseletbe öltözött résztvevői közben lassan gyülekeztek. Közülük egyesek megnézték a koporsóban fekvő elhunytat, elbúcsúztak tőle. Az egymást régen látott rokonok, ismerősök szipogva, szomorúan jegyezték meg: „Hát itt kő találkoznyi!" A nők, különösen a lányok a ravatalozás színhelyén már halottszagot éreztek. Ezt zsoltároskönyvükbe tett rozmaring vagy szagosmenta illatával, szaglásával igyekeztek ellensúlyozni. A tisztára sepert udvaron nemenként illetve korosztályonként elkülönülve helyezkedett el a gyászoló gyülekezet. Külön-külön csoportot alkottak a férfiak, a nők és a tanító vezetésével érkezett iskolás gyerekek. A katolikusoknál a koporsó lezárása előtt a pap beszentelte a halottat. A reformátusoknál a férfirokonnal vagy a funerátorral érkező lelkész láttán az udvarról beszóltak a házba: „Itt a Nagytisztölendő Úr!" Erre a jelre odabent leszegezték a koporsót. A munkát valamelyik férfirokon vagy egy helybéli asztalos végezte erős, határozott ütésekkel. („Én má fél Csákberént leszegeztem" - mondta Tollas Brúnó.) A koporsó lezárása előtti pillanatokban erősödött fel először a hozzátartozó asszonyok sírása, jajgatása, hiszen immáron végleg elzárták őket a halottól. Ráborútak, búcsúztak tüle, voltak akik megcsókúták. A temetés kezdetekor, ugyanúgy mint a kicsendítéskor, megszólaltak a harangok. Az egyházi szertartás színhelyévé az udvar vált: a férfirokonok lábával előre kihozták a halottat, kivitték a koporsót és az előre odakészített Szén Mihá lovára tették. A halottnak lábbal menetirány szerinti vitele országos gyakorlat; egyesek vidékeken azzal indokolták, hogy így nem lesz visszajáró. A Szent Mihály lovát, a négylábú halottszállító eszközt fából készítették. Nevét annak nyomán nyerte, hogy Szent Mihály az egyház tanítása szerint az utolsó ítélet angyala, a jó halál oltalmazója. Területünkön a halottszállító eszközt külön készítették a felnőttek illetve a gyerekek részére, az előbbit feketére, az utóbbit kékre festették. Helye rendesen a templomban, vagy az ahhoz kapcsolódó építményben volt. Temetéskor a koporsót nemcsak ráhelyezték, hanem a háztól a sírig azon vitték. A Szent Mihály lovát asztalosok, bognárok készítették. A régi használatára utal, hogy 1778-ban a komáromi „nemes 485