Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

A középkorban évszázadokon át a templomok mellé, köré temették a halottakat. Az ilyen, idővel egyre szűkebbé váló temetőt cinteremnek hívták. A helyhiány mellett egészségügyi okok is indokolták a halottak településen kívüli elföldelését. Az ezirányú folyamat már a 16. században megkezdődött, de kötelező jelleggel, törvényben csak 1876-ban írták elő. A temető területe az illető egyház tulajdonát képezte. Rendszerint árok, esetleg kerítés vette körül, védve a sírokat az elkóborolt állatoktól. Az öngyilkosokat, a kivégzetteket, a kereszteletlenül elhaltakat egykor a temető árkába földelték. A két kistáj lakói a templomaik körüli temetkezésről konkrét adatokat már nem tudnak. A régészet viszont több adalékkal szolgált. Fehérvárcsurgó 13. századi eredetű, román stílusú katolikus templomát középkori szokás szerint temető vette körül. (Sallay, 1964. 6.) Iszkaszentgyörgy katolikus temploma a középkorban a maitól nem messze állt. A hódoltság idején a török pusztította el, s ezt is temető övezte. (Németh, 1976. 41.) Zámoly északi határában találhatók az elpusztult középkori falu, Kerekszenttamás romjai. Az egykori település kör alakú temploma árnyékába ugyancsak temettek. A két kistáj falvaiból a községen kívüli temetkezés kezdetéről nincsenek konkrét adataink. Székesfehérvár környékének más településein (pl. Sárszentmihály, a Táchoz tartozó Föveny) a török idők után még rátemetkeztek a templom körüli középkori sírokra. így azt kell valószínűsíteni, hogy területünkön csak a 18. sz. végétől, a 18-19. sz. fordulójától temethettek a falun kívül. A későbbi évtizedekből fel-fel bukkan egy-egy adat a temetkezési helyekkel kapcsolatosan. így Csákberényben a Meszes-völgy nyílásában fekvő ótemetőt 1819-ben kezdték használni, majd 1895-ben bezárták, s újat nyitottak helyette. (Vadász, 1982.36.) A sírásásra (sírásnyi) a halott barátait, távolabbi rokonait kérték fel. Visszautasítani éppen úgy nem illett, mint a halottvitelre felkérést. A fárasztó, sokszor kemény munkát a 20 és 50 év közötti erős legények, férfiak végezték saját szerszámaikkal: ásóval, lapáttal, csákánnyal. Legalább hárman-négyen, de nagy rokonságnál többen is összejöttek. Hasonló feladatot életükben többször is végeztek, így előbb-utóbb mindnyájan értettek hozzá. A temetés előtti napon, esetleg a temetés délelőttjén ásták meg a mintegy két és fél méter hosszú, 100-120 cm széles gödröt. Mélysége másfél, két és fél méter között mozgott. A temetés reggelén, délelőttjén történő sírásás okául a talaj adottságokat, a homokos, könnyen beomló földet jelölték meg. A racionális indok mellett azonban korábban nyilván szerepet játszott az a magyarságnál elterjedt hiedelem, hogy éjjel a gonosz befészkelheti magát a gödörbe vagy, hogy a halott különben nem nyugszik meg. (Balassa, 1973. 231.) A sírásás közben előkerült emberi csontokat nem szórták szét, hanem összegyűjtötték. A kész sír sarkában ásóval böktek nekik egy kisebb gödröt, oda tették el. Területünkön - és a szomszédos Mezőföldön - a padmalyos temetkezés terjedt el, kivéve egy-két katolikus közösséget, s az utóbbi évtizedeket. A padmalyos temetkezés annyit jelentett, hogy a sírgödörben még oldalt vagy fenékirányba üreget is ástak, s a koporsót oda tették. Eredetileg nem egyes személyeket, hanem egész családokat temettek így egy-egy sírba, és valószínűleg minden családtagnak a nemére és korára figyelemmel előre meghatározott padmalya volt. Csákváron a férfiaknak jobbra, az asszonyoknak balra vágtak be mélyedést, pandáit, pandát. Máskor nem ragaszkodtak ilyen mértékben a nemek előre meghatározott helyéhez. Ismerték itt azt a megoldást is, mikor csak az egyik oldalon alakítottak ki üreget, s hozzátemetés-483