Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

megkönnyebítették annak elviselését. A virrasztás eredetileg talán az elhunyt lelkének engesztelését, az élőktől távoltartását szolgálta. A Székesfehérvárhoz közeli Sárkeresztúron a múlt század végén lezajló virrasztásról ekképp írtak: „Estére pedig be se képes fogadni már a gyászhajlék a résztvevők és virrasztók nagy számát, akik megható gyászénekek zengedezése s valamelyik bibliás ember épületes verselése közt töltik el az éjszaka nagy részét, közbe a házigazda szíves gazdálkodását sem utasítva vissza." (Lévay, 1890.119.) A Móri-völgyben és a Zámolyi-medencében a századfordulón a reformátusoknál és a katolikusoknál egyaránt ugyancsak általános gyakorlat volt a verrasztás. Az 1910-es évektől kezdődően aztán mintegy 30 esztendő alatt minden településen elhagyták. Területünkön az emlékezet által elérhető legkorábbi időben már érezhetővé vált rövidülése. Rendszerint csak egy este, a temetést megelőző napon, a vacsoraidőszakot követően mentek a rokonok, barátok, szomszédok, jó ismerősök verrasztanyi. A sietve elvégzett ház körüli munkák után jobb ruhába öltöztek. Az asszonyok sötét színű föstőbe (kékfestő), a férfiak valaha menőbe. Az asszonyok zsoltároskönyvet, énekeskönyvet vagy olvasót vittek magukkal. Rögvest bementek a ravatalon fekvő halotthoz, körülülték, énekeltek, imádkoztak, beszélgettek, majd mindezt újrakezdték. Mindig akadt köztük egy-két templomos, bibliás személyiség, ki különösen jól ismerte az énekeket. Az ilyen azután mondatról mondatra előre diktálta a szöveget, a többiek úgy követték. A reformátusok a századelőn főleg a legelőször 1841-ben összeállított, majd többször kiadott Pápai halotti énekek с gyűjteményből, a halottaskönvből énekeltek. Leginkább a 28, 29, 30, 35, 36, 51, 62, 68, 74, 85. szám alatt megjelöltekből az alkalomhoz illőt. A két világháború között pedig az akkor használatos Énekeskönyvből a 237, 263, 295, 300, 315, 324. és 339. dicséretet. Mindenképpen sort kerítettek a XC. zsoltárra, mely századunk közepére különösen népszerűvé vált. Jellegzetes virrasztói ének volt mellette a 300. dicséret. („Menj el a te nyugalmadba...") A temetés különböző szakaszaiban ugyancsak az említett énekek hangzottak fel. (Az utóbbi évtizedekben ezek közül a lelkészek buzgólkodása nyomán mind jobban háttérbe szorultak, feledésre ítéltettek az általuk halottbeszéltetőnek, halottfelelgetőnek nevezett, az elhunytat megszólaltató énekek.) A katolikusok pedig az est folyamán az énekek mellett elmondták a halotti olvasót is. A férfiak rendszerint a másik helyiségben időztek, az asztal körül beszélgettek, főképpen a halott viselt dolgairól, a hátramaradottak helyzetéről. A verrasztókat borral, itt-ott sült tésztával kínálták. Az I. világháború körül még 10-11 óráig maradtak, később 1-2 órás jelenlét után a hozzátartozóktól elköszönve távoztak. A virrasztások nem átmenet nélkül, nem nyomtalanul szűntek meg. Az 1960-as évek végéig, a háztól temetés idejének lezárulásáig több helyen még szokásban maradt, hogy az idősebb rokon asszonyok este elmentek a halottas házhoz, hosszabbrövidebb ideig ott maradtak, de már csak beszélgettek. Kifejezésre juttatták így együttérzésüket, jelenlétükkel megadták a tiszteletet, jelezték segítő szándékukat. Sírásás „A hóttat az ellőnek köll etemetnyi" - emlegették területünkön is, a túlélők kötelezettségére célozva. „Porbú lettünk, porrá leszünk" - utaltak a bibliai történetre, s arra, hogy az embernek holta után a földben van a helye. 482