Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

szemléletesen székfoglalásnak nevezték. Az ifjú férj hasonlóan új helyre, a házasemberek padsorába került. A személyi státusváltozás ezzel az egész közösség, a falu számára nyilvánvalóvá vált. A lakodalom a hagyományos paraszti társadalomban nemcsak meghatározott szertartásrendű dramatikus játék, hanem a legfőbb családi, társas összejövetel volt. Általa kifejezésre jutott a családi összetartozás, s mindezt a tágabb közösség számára nyilvánvalóvá tették. Az összetartozásból eredően a visszahívás kötelességszerűen megtörtént. Az ilyen módon népes lakodalmak a lakmározás és a mulatság mellett lehetőséget biztosítottak a csendes beszélgetésre is. A lakodalom forgatókönyve idővel változott: hagyományos és új elemek keveredtek, hullottak ki illetve kerültek be. Alakodalom a társas együttléten túl a hagyományozódás fontos színtere volt. Temetés A múló idő és a halál „Születtünk-meghalunk" - tartották a Móri-völgy és a Zámolyi-medence parasztemberei. A betegség, a halál bármikor bekövetkezhetett: „Nem tudjuk mi sors vár ránk"; „Nincs a homlokunkra írva, hogy meddig élünk". Negyven-ötven évesen még minden munka jobban ment, de „hatvan felé - már hazafelé", az elmúlás irányába haladtak. Hiszen régebben alacsonyabb volt az átlagéletkor, kevesebb a nagy időt élt öreg. „Hatvanon túl má minden nap ajándék." Akkorra az embert már „mindenféle aggság, aj-baj" elérte. Az idősödő emberek életük utolsó szakaszában mind jobban megbarátkoztak a halál gondolatával, készültek rá. Fokozatosan háttérbe húzódtak a társadalmi és családi életből, egyre kevesebbet terveztek, s ha mégis, rögvest hozzátették: „ha megérgyük!" A jövőről könnyedséggel szólókat figyelmeztették: „Meg is köll ám azt érnyi!" Ám amíg bírták, teljes erővel dolgoztak, önmagukat is vigasztalva mondták: „Maj pihenünk a főd alatt!" Hiszen tudták, hogy „majd elgyün az idő", a halál ideje. Néha beszéltek csak a távoli jövőről, hogy miként lesz, „mikor má mink emulunk." Az évek teltével mind jobban számontartották, ki van náluk idősebb a rokonságban, a faluban, ki lehet még előttük. Azután egyszer csak azt állapították meg, „mind emútak, mos má én következek." A változás fokozatosan következett be. Fizikai erejük csökkenésével látták, hogy idejük lassan lejár. Egyre inkább azt érezték, „má minden baj, hun itt fáj, hun ott fáj", hiszen „mindennek árt a viselés". Mind többször mondogatták környezetüknek: „En má mindig kevesebb leszek"; „Én má nem sok jót várhatok az élettül" vagy kicsit tréfásabban: „Összemegyek, mint a pirigyei szűr". Aki odajutott, hogy nem tudott dolgozni, beteges lett, az kiült a kiskapuba, a padra ott beszélgetett vagy elment a szőlőbe, de ott is inkább üldögélt, tipródott. Éppen csak elvolt, ténfergett, sopánkodott: „Nem ér semmit az élet, mikor má semmit se tudok dógoznyi". Mert az öregek tisztelete, megbecsülése addig terjedt, amíg hasznára voltak a családnak. Ilyen helyen örülhetett az öreg, ha még elmondhatta: „Még hála Istennek erendezem magam". Aztán ha már fölkelni sem tudott, végleg 471