Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
félre kellett húzódnia, az ajtó mögé a hátussó ágyra fektették. Rendesebb családban, ha volt öregasszony az, ha nem, akkor a fiatalasszony gondozta, amennyire erejéből, idejéből tellett. A beteget, a magatehetetlent feltűnően elhanyagolókat a közösség elítélte. Egyben bíztak a sors igazságtevésében: „Maj visszakapja a gyerekitül!" Orvost azonban az öreghez szinte sehol nem hívtak, nem adtak ki arra pénzt, meg nem is nagyon volt rá. A beteg pedig tudomásul vette helyzetét, hogy a munkavégzőkhöz képest szerepe alárendelt, s készült a halálra, melyet az élet velejárójának tartott. Ha egyik-másik hasonló korú öreg meglátogatta, legfeljebb annak panaszkodott: „Má sokallom észt, má szívessen emennek!"; „Fárott vagyok, vágyok rá" (t.i. a halálra). Mikor már „csak hányi (hálni) járt bele a lélek", több rokon, ismerős kereste fel. A reformátusoknál ilyenkor imádkoztak érte a templomban, könyörögtek, hogy egy kicsit jobban legyen. Hiszen „elehet még, elbirgya a főd!" A katolikusoknál a látogató rokonok, ismerősök a betegágynál keresztet vetettek, körülhordozták, égették, a beteg kezébe adták a szentelt gyertyát, hintették a szenteltvizet, imádkoztak, vigasztaltak, sokszor éjszakába nyúlóan. Minden hiába volt, semmi nem használt, a nagybeteg is érezte: „Aa, nem sokig viszem én ezt, nemsokára meghalok." Eltávozóban a látogatók maguk közt ugyanezt állapították meg: „Nem sok van neki hátra." Végrendöletet a nagybetegek is ritkán tettek. Ha szóltak nekik egyik-másik vagyontárgyról, csak elintették: „Nem teszik a fejem alá"; „Nem viszem magammá a sírba". Mert sok örökös bár „esztendőbe eccer ment" az örökhagyóhoz, mégis mindig azt várta, „amíg él adjon, ha meghal hagyjon". Akik öregen, betegen, pláne magukra hagyatottan, éppen csak megtűrtén tengődtek vagy akiknek „kigyutott az életbú", már nem bánták volna az elmenetelt. „Csak tudnának mielőbb etakarittanyi!" (eltemetni) - mondogatták. „Mer az az élet rendje, adjon az öreg helet a fiatalnak", meg „inkább száz öreg hajjon, mind egy fiatal". Ha mégsem jött a megváltó halál, szinte bocsánatkérően emlegették: „Hejábo, nem tudok megveszekennyü"; „Hát micsinájjunk? Az ember nem bújhat elevenyen a főd alá!" Ha sokat szenvedett, még szerető rokonai is azt kívánták: „Venné e má az Isten!" Aki nem bírta tovább a testi vagy lelki fájadalmakat, az elemésztette magát, öngyilkos lett. Az idő előbb-utóbb mindent megoldott. A hosszan betegeskedő még jobbára „a telet valahogy átvészőte", de már nem bírta sokáig, legtöbbször „a tavasz elvitte". Egyik este már azt látta a rokonság, „nem biztos, hogy reggelt ér". Az élete fogytán lévőhöz a katolikusok elhívták a papot, hogy feladja az utolsó kenetet. Mellette szentelt gyertyát égettek, Csókakőn házioltárt is készítettek. Több helyen a haldokló kezébe adták a szentelt gyertyát, hogy úgy menjen a másvilágára. A reformátusok közül a nagygazdáknál hívták ki a papot a súlyos beteghez: „Könnyebb lesz neki meghanyi, ha a tisztelendő úr is beszél vele!" Babay Kálmán (1862-1933) sárkeresztesi lelkészkedése idején írott egyik - nyilván valóságélményből táplálkozó - novellájában szólt arról, hogy mint református papot haldoklóhoz hívták, ki elmúlni mindaddig nem tudott, míg lelkének terhén vallomással nem könnyített. A történetet folytatva írta: „Ilyesmi ritkán esik nálunk (t.i. tiszta református faluban), gyakrabban az olyan egyházközségekben fordul elő, hol az atyafi részen levőknek (t.i. katolikusoknak) is van papjuk; népünk ezektől tanulja el az utolsó kenetre emlékeztető ezen szokást, melynek semmi szentírásbeli alapja nincs, legfeljebb csak mint beteg-látogatás menthető." (Babay é.n. 2.) 472
