Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

Csak a mézes-boros bögre akadt a kezükbe. Utoljára tehát én ide érkeztem, Hogy vendégeink között őtet felkeressem. Engedje keresni szószóló násznagy uram, Hogy vőlegényének őt általadhassam. Majd holnap reggel ismét be fogom kísérni, Hogy rá fog-e majd násznagy uram ismerni? Muzsika szól hangosan, Lábán rakom módosan, Kérem alázatosan, kérem násznagy urunkat, Eresszék ki kezemre menyasszonyunkat!" A násznagy szívesen adta volna, de a menyasszony figyelmeztette: nem lehet, mert ellopták a cipőjét. (Rendszerint a másik vőfény emelte el.) Akikérő vőfény közben erősködött, hogy neki a menyasszonyra mindenképp szüksége van, vegyen a násznagy másik cipőt, ha nem tudott kellően vigyázni. Addig-addig vitatkoztak, hogy a násznagy ráállt, s kifizette az új menyasszonyi cipő árát. Ezáltal megváltotta magát a táncból, a későbbiekben neki nem kellett menyasszonytáncot járni. A közben előkerült cipőbe lépve a menyasszony az asztalon át elhagyta helyét és rövidesen a vőfénnyel kitáncolt a szobából. A vőlegényt és a menyasszonyt ezután éjfélig nem illet keresni, magukra maradtak, együtt háltak. (Hadházy, 1967. 39-40.) Éjfélig a helyi vagy a szomszédos faluból származó cigánybanda illetőleg a vonós, esetleg fúvós parasztzenészek, szegényebb helyen egy harmónikás zenéjére táncoltak. Amuzsika már a század elején vegyes tartalmúvá vált: népdalok, műdalok, újabban táncdalok váltogatták egymást. A hátussó szobában vagy a kantorában az idősebbek kisebb csoportokban beszélgettek, iddogáltak, énekeltek. Körükben gyakrabban felhangzottak értékes, régi népdalok. A konyhában a vőfények, a szakácsnők és a kiszolgálók vacsoráztak. Kontyolás, menyasszonytánc, gyertyástánc Alakodalom éjszakáján, pontosabban az éjfél körül, az éjfél után megrendezett szertartásos táncot területünk egyes falvaiban menyasszonytáncnak, a többiben menyecsketáncnak nevezték. Az utóbbi kifejezés utal arra az egyébként egységes gyakorlatra, hogy a menyasszony már asszony ruhában, felkontyolva illetve egyes falvakban az elhalás után, már menyecskeként táncolt. A kontyolással - a segédkező idősebb nők - jelképesen asszonyt csináltak a lányból, s egyben befogadták közösségükbe. A lányság jelvényétől, a koszorútól megfosztották, helyette az asszonyi állapot szimbólumaival látták el: konttyal és kendővel. Kontyát a nyakszirtről a feje tetejére helyezték, koszorúba tették, ez tartotta meg az a(l)só kendőt, amivel menyecskéssen bekötötték a fejit. A kontyolás ilyen módon a lakodalom viszonylag korai szakaszában bekövetkezett, szemben azzal a gyakorlattal, hogy a korábbi századokban a magyarságnál szinte kizárólag az elhalás után, a lakodalom másnapjának reggelén, századunkban pedig inkább a menyaszszonytánc után került rá sor. A Móri-völgyben és a Zámolyi-medencében a menyasszony befont, magas kontyba tűzött haját régebben bécsi kendővel, (fényes, piros selyemkendő, fehér 456