Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

A törvényi előírástól eltérően a nép szemében a házasság törvényességéhez az egyházi esküvő sokkal inkább hozzátartozott, mint az állami. Az adminisztratív jellegű, látványosságtól mentes állami aktussal szemben a nagyobbb áhítatot, méltóságot adó, külsőségeket, igényelt díszleteket nyújtó egyházi esküvő ünnepélyes és fontos volt számukra. A templomban az esketés szertartása az egész falu népe előtt zajlott, így azután az itteni események a közösség tudatában jobban rögződtek, nagyobb jelentőséget kaptak. A templomba lépésnek, a templomi ülésrendnek - különösen a reformátusoknál - községenként eltérő, helyileg meghatározott szabályai voltak. így Sárkeresztesen a református ifjú pár a század elején külön-külön, sőt, más-más ajtón lépett az Isten házába. Az utca felőli főbejáraton a férfiak haladtak át a vőlegénnyel, míg a menyasszony a lányokkal, asszonyokkal az oldalsó ajtón lépett be. A menyasszony a nyoszolyókkal ezután a szószéktől jobbra, a lányok első padjában foglalt helyet, míg a vőlegény násznagyával az ellenkező odalon, a férfiak padjainak első sorában. Mögöttük ültek a vőfények. Anászsereg a hagyományos templomi ülésrend szerint az őt megillető helyet foglalta el. A kellő időpontban, a lelkipásztor intésére az úrasztalánál félkörben sorakoztak fel a vőfélyek, a vőlegény, a menyasszony és a koszorúsok, majd sor került a frigy megkötésére. A templomot mindenki azon az ajtón hagyta el, amelyen belépett. A menyasszony illetve a vőlegény maradt legutoljára, de külön-külön léptek ki. Az 1930-as évek közepétől, mióta párban vonultak, a házasulok az utcai bejáraton léptek a templomba, ám nem egymás mellett. Az úrasztalánál a korábbi gyakorlattól eltérően álltak fel: balról a vőlegény vőfélye és nyoszolyója, közepén az ifjú pár, jobbról a menyasszony koszorúsa és vőfélye. A násznagyok a férfiak első padjában, a násznép tagjai az őket megillető padban, megszokott helyükön ültek. A házasság megkötése után az új pár a főbejáraton együtt hagyta el az épületet, és úgy ment hazáig. Zámolyon a reformátusoknál a két család tagjai külön-külön padsorba ültek. A pap jelzésére a házasulandók, a násznagyok, a vőfélyek és a nyoszolyók léptek ki. Ugyanitt a katolikusoknál az ifjú pár, a násznagyok, az örömszülők és a közeli rokonok álltak az oltár elé. (Demeter, 1973.10.) A magyar nyelvterület északi részén napjainkig megmaradt az a korábban széles körben elterjedt szokás, hogy a násznép a templom előtti utcán, téren, illetve a templom vagy a paplak udvarán táncol. A paptáncnak vagy pap táncának nevezett szokás résztvevői leginkább a fiatalok, a jegyespárok és az ifjú házasok voltak. Egyes falvakban már az esketés alatt elkezdték járni, másutt csak a szertartás után. (Réthei Prikkel, 1924. 209; Jung, 1978.107. Bakó, 1987.131.) A szokást területünk reformátusai is jól ismerték, bár fentebb említett nevét már nem használták. Amíg a násznagyok - esetenként velük együtt az új pár - a parókián a beiratkozás (egyházi anyakönyvezés) és a fizetés formaságait intézték, a templom előtt vagy annak udvarán a násznép táncra kapott. Részesei lettek ennek az összegyűlt kíváncsiak, sőt, Iszkaszentgyörgyön a tánc elsősorban a hivatlanoké lett. (Németh, 1976. 96.) Zámolyon a pap kertjében perdültek néhányat. Az első vőfély a nézők közül legelőbb azt a lányt kérte fel, aki a vőfélybotot készítette számára. Gyakran csak itt derült fény a bot feldíszítőjének személyére. (Demeter, 1973, 10.) A tánc mindenütt tíz-húsz percig tartott, jobbára csárdást jártak*cigányzenére. A Móri-völgy és Zámolyi-medence falvain kívül a templomból kiözönlő násznép a meg nem hívott nézők seregével a Velencei-tó környékén is táncolt. (Pesovár, 1983. 31.) A paptáncot az egyház az idők 434