Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
lett háziszőttes ing, több alsószoknya fölött polgárias jellegű rékli, szoknya, kötény alkotta. A szoknya és a rékli alapanyagául szívesen használták a drága selymet, bársonyt, plüssöt, a kötényt rendszerint selyemből varratták. Az ünnepélyes és nem gyászos jellegű fekete, illetve sötét szín volt az uralkodó. Az ujjasok nyugatias, görbe szabásvonala speciális szakértelmet kívánt, ezért a viselet elkészítésére a falubeli, sokszor testi hibás vagy egyébként nehéz sorú parasztvarrónők, a varrónék szakosodtak, vállalkoztak. A század elejétől további polgári hatásra a menyasszonyi ruha mindinkább alkalmi jellegű lett, egyetlen, egybeszabott darabból állt (egészruha). A két világháború között az országos képpel megegyezően fehér színűvé vált. A menyasszonyi öltözet kiegészítője, egyben az állapot kifejezője, jelképe volt a koszorú. Vele kapcsolatosan a múlt század végén csak annyi említés történt, hogy míg a vőlegényt, a legényeket és a leányokat bokréták díszítették, addig a menyasszonyt koszorú. (Wekerle, 1896.106.) Az emlékezet által elérhető időn belül, kizárólag művirágkoszorút viseltek, mely nyilván az élő virágból, illetve a rozmaringból fejlődött ki. A régiesebb, magasabb művirágkoszorút területünkön a II. világháború előtt kezdte felváltani a fátyol, alacsony koszorúval, mely az 1950-es években általánossá vált. A menyasszony öltözetéből az egykori csizma a századforduló táján szorult ki, helyét előbb a gomboscipő, majd a csatos, illetve a hosszú szárú fűzős foglalta el. Az öltöztetés során néhol mágikus cselekedetekkel igyekeztek a jövőt befolyásolni. Csókakőn a menyasszony cipője sarkába pénzérmét tettek, hogy majd mint új asszony sose fogyjon ki belőle. (Gémes, 1960.3.) Az országosan ismert szokást többfele a rontás elhárítása céljából végezték. Sárkeresztesen a századfordulón a menyasszony fekete selyemben esküdött: szűkre szabott, karcsúsított, derékhoz simuló, de széles ujjú testhölállóban, amit majkónak is neveztek és bő szoknyában. A selymet idővel a szövet váltotta fel, rendszerint fekete, esetleg sötétkék vagy barna színben. Az ujjas azután kevésbé szoros réklivé változott, mely saját színében hímzett is lehetett. A viseletnek mindig részét képezte a selyem félkötény. Először 1924-ben öltözött fehérbe a menyasszony. A mirtuszból készült lóggós- vagy magoskoszoru az 1930-as évekig díszítette a menyasszonyok fejét, rendszerint kettő, módosabbaknál négy lóggóval. Azután átvette helyét az alacsony mirtuszkoszoru és a hozzáillesztett fátyol, mely eleinte a szoknya aljáig ért, később viszont olyannyira meghosszabbodott, hogy az 1960-as években két gyermek tartotta, vitte a menyasszony után. A bokáig érő szoknya a századfordulón még gomboscipőt takart. Zámolyon a korábbi viselet fekete, szürke vagy barna blüss új ruhát jelentett, selyem vagy lüszter köténnyel, tornyos koszorúval, lelógó dupla szalaggal. A fehér ruhát és a fátylat az idősebbek újabb divatnak tekintették. (Demeter, 1963.9.) Mohán a századfordulón fekete selyem, később sötétbarna selyemruhában esküdtek a menyasszonyok. A félbokáig érő ráncos szoknya alá egy kicsi, három nagyobb, kikeményített alsószoknyát vettek. Fejükön a lógós koszorú tovább megmaradt, mint a sötét ruha. Az 1920-as évek második felétől ugyanis az egybeszabott, bokáig érő fehér ruha lett a divatos. Csókakőn úgy emlékeztek, a menyasszonyi öltözet régebben szürke volt, azután fehér lett. Itt tovább, a fehér szín átvétele után is megmaradt a két külön viseletdarab, a rékli és a szoknya. A II. világháború előtt a fehér vagy krémszínű berakott szoknya térden alul ért. A menyasszony fejére mirtuszkoszorú került, esküvőre menet pedig a kezébe egy szép almát vett, melybe feldíszített 426
