Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

rozmaringszálat tűztek. Az alma Európa nagy részén szerelmi, termékenységi szimbólum, ezért szerepelt a házasságkötés szokáskörében, ezért lett lakodalmi dísz. Fehérvárcsurgón a menyasszony inge jórészt kendervászonból, de az ujja és a nyaka sifónból készült. Az ujj szélét fekete, piros, rózsaszín vagy kék fonállal slingelték ki. Öt-hat fehér, csipkés, kikeményített alsószoknyát vettek magukra. A rékli és a szoknya fekete, ritkábban szürke vagy barna selyem, bársony, szövet anyagból készült. A réklit a szoknyába feszesen belehúzták, belekötötték. A négy szeles, túlráncolt szoknya alsó széle a földtől két-három cm-re esett. A fekete selyem félkötényt hátul nagy masnira kötötték. Házikészítésű fekete parasztharisnyát, magas szárú fekete posztócipőt viseltek. A mirtuszkoszorúnak itt is hosszú lógója volt. A vőlegény öltözete az idők folyamán kevesebbet változott, mindvégig sötét színű maradt. Szabómesterektől vásáron vették vagy méretre velük varratták, leginkább Székesfehérváron. Anyaga az 1920-30-as évekig az a posztó volt, mely a parasztság körében csak a 18. században kezdett megjelenni, s drága, tartós anyag lévén hosszú időn át egyúttal tulajdonosa jómódját is jelezte. A múlt század végén, a századfordulón, amikor még kékposztó anyagot használtak a vászonruha felett, zsinóros nadrág és mándli alkotta a vőlegényruhát. A század elejétől a posztó színe mindinkább fekete lett, majd az I. világháborút követően a nadrág és a kabát már szövetből, zsinórozás nélkül készült. A vőlegény mindig fehér inget, fekete csizmát és kalapot viselt, bal mellén pedig nagy fehér szalagos mirtuszbokrétát, vőlegénybokrétát. A házasok esküvői öltözetüket és annak kiegészítő részeit évtizedeken át, gyakran életük végéig megőrizték. Az asszonyt sokszor, a férfit valamivel ritkábban lakodalmi viseletében temették el. Tislérrel (asztalos) üvegezett elejű dobozt, keretet készíttettek, abba rakták a menyasszonyi koszorút, közepére a vőlegényi bokrétát, és úgy akasztották a tisztaszoba falára. A menyasszony első kikérése és búcsúztatása A menyasszony készülődésének ideje alatt a násznép evett-ivott, énekelt, táncolt. A menyasszony vendégserege az asztaloktól felkelve hellyel, étellel kínálta a vőlegény rokonait, barátait. Üvegeiket borral töltötték fel, s általában szívélyesen viselkedtek velük. Elszórt adatokból azonban felvillan a két ház násznépének egykor meglévő teljes elkülönülése. A múlt században országunkban ugyanis a lakodalom résztvevői még annyira különálló két csoportot alkottak, mintha nem is egy ünnepség részesei lettek volna. Palócföldön a nevük is különbözött: a vőlegény vendégeit lagzisoknak, a menyasszonyét hérészeseknek hívták. (Bakó, 1987. 48.) Vizsgált tájegységeinkben főleg akkor nyilvánult meg az elkülönülés, ha az ifjú pár nem egy falubeli volt. A múlt század végén a Pákozdról nősülő mohai legény vendégeit be sem hívták a lányos háznál. Az 1920-as években a sárkeresztesi menyasszonyt Abára elkísérő vőfényeket és a néhány vendéget le sem ültették a vacsorához. De falun belül is megtörtént hasonló eset. Egész kései példaként említhető, hogy 1949-ben Sárkeresztesen a menyasszonyos háznál egyáltalán nem hívták be a vőlegény násznépét. A fentieknek némiképp ellentmond, nyilván az általános gyakorlatot tükrözi a múlt század végi tudósítás, mely szerint az „ünnep" a menyasszonyos háznál 427