Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
szokás abroszt teríteni. (Csilléry, 1980. 63.) Sárkeresztesen a szegényparasztság körében 1930 körül hasonló gyakorlat élt: „Kisleán koromba kérdeztem az anyámat, hogy mér terítette föl az abroszt, mer máskor nem szokott az asztalon lennyi. Ászt monta: Mer karácson van!" Sőréden is a szegényebb családoknál a takácsszőttes fehérabroszt leginkább karácsonykor, mellette legfeljebb húsvétkor használták. A karácsonyi abrosz szokáselemnek is felfogható, a karácsonyi asztal tárgyait arra illetve alá tették, az ünnepek alatt fenthagyták, stb. (Pócs, 1965. 73.) Fehérvárcsurgón hajdan egy egész kenyeret tettek az asztalra, hogy majd egész évben ilyen kenyér legyen a háznál. Bodajkon az asztal sarkára egy szegetlen, egész kenyeret raktak, mit az abrosz sarkával letakartak, úgyszintén azért, hogy egész évben legyen kenyerük. Sőréden a század elején a frissen sütött, szép, nagy méretű kenyeret azonos módon helyezték az asztal sarkára és takarták le. Másnap reggelig ott is hagyták. A szokás magyarázatát ez utóbbi községben már nem tudták megadni, de a fehérvárcsurgói és a bodajki példából illetve a Dunántúl viszonylag egységes adatcsoportjából értelme megfejthető. Az egész kenyér asztalra vagy két abrosz közé helyezését, érintetlenül hagyását leginkább bőségvarázsló célzattal illetve az éjszaka odalátogató természetfeletti lény vendégül látása képzetével társították. Szerte Európában szokásban volt a karácsonyi asztalon, alatta, illetve az egész szobában a szalma és a széna hintése. A lakásba behozott szórna Jézus születésére utalt, a betlehemi istállóra emlékeztetett. A szalmával együtt behozott széna hasonló szerepű volt. Az asztal alá tett különböző termény magvak a karácsonyi asztal legjellemzőbb elemeinek minősültek, melyek ottlétükkel nyertek megszentelést. A szokást kelet kivételével az egész magyar nyelvterületen, legintenzívebben a Dél-Dunántúlon gyakorolták. Az általunk vizsgált vidéken több helyütt nyomára leltünk. Csókakőn karácson éccakára az asztal alá a földre vagy szakajtóba a következő év bő termése érdekében egy-egy marok szénát, szómát (szalmát), továbbá búzát, zsirt, bort, almát tettek. A magyaralmási katolikusok az asztal alá ugyancsak szakajtókosárban mindenféle gabonát: búzát, rozsot, árpát helyeztek. Magyarázatuk szerint ez annak emlékére történt, hogy a kis Jézust meglátogató napkeleti bölcsek aranyat, tömjént és mirhát vittek ajándékul. A szegénységtől azonban csak gabonamagvakra tellett. A magyarázatban megbúvik a vendégüllátás gondolata, mely az ország más területein világosabban megfogalmazódott: természetfeletti lények, elsősorban az újszülött Jézus látogatását várták. A magyaralmásiak a kosár alá zabszalmát tettek, mert Jézus jászlában, a betlehemi jászolyban is az volt. Bodajkon Betlehem emlékére az asztalra pár szál szénát és egy kis kalácsot tettek. (Horváth, 1984.13.) Fehérvárcsurgón egy kosár csöveskukoricát helyeztek az asztal alá. Ezeket a terménymagvakat -mint szerte a Dunántúlon - gazdasági célzattal használták fel. Másnap reggel lemorzsolták és az állatoknak adták. Hiedelmük szerint az az állat, amelyik a karácsonyi kukoricából evett, nem kapta meg a betegséget. Az eljövendő esztendő bőségét, gazdagságát az emberek karácsonykor bőséges étkezéssel, gazdagon terített asztallal igyekeztek maguknak biztosítani. Ennek látszólag ellentmond a karácsony esti, illetve éjfélig tartó böjtös étrend, mely azonban nem jelenti a vacsora szegényes voltát. Ráadásul az étkeknek viszonylag hosszabb sora alakult ki. Katolikus helyeken országszerte általános a böjtös ételek fogyasztása, (Pócs, 1965. 78.) ám területünkön túlzás lenne annak kijelentése, hogy a jellegzetes karácsonyesti ételeket a reformátusoknál nem lehetett megtalálni. A karácsonyi étrend hagyományvilága napjainkban is meglehetősen elevenen él. 264
