Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

SZÉKESFEHÉRVÁR-PALOTAVÁROS SZOKÁSAI Palotaváros múltja és társadalma Székesfehérvárnak az 1970-es évek végétől lebontásra került nyugati városrésze, a Palotaváros középkori eredetű. A terület magában foglal két, korábban külön névvel jelölt külvárost is: a déli fekvésű Szigetet és a nyugati elhelyezkedésű Rácvárost. Sziget a Johannita lovagrend révén a 12. század közepétől 1543-ig töltött be jelentős szerepet, míg a Rácváros éppen a 16. század közepén alakult ki. A rácok már a hódoltság első éveiben megjelentek itt, mint a törökök martalócai. A török hódoltság idején a földműves, iparos magyarság jobbára a Szigetben, Palota- és Rácvárosban lakott. Az oszmán uralmat követően az első telepesek közt jelentős számban voltak magyarok, akik azonban a Belvárosba alig jutottak, így elsősorban a Palota- és Rácvárost ülték meg, s csak később szivárgott közéjük némi német elem. A patakokkal, árkokkal sűrűn szabdalt terület különösen alkalmas volt a vízigényes iparágak megtelepedéséhez. A 19. század folyamán a három külváros egymással illetve a Belvárossal összeépült. A szegényebb iparos és mezőgazdasági népesség megtelepülése révén a városrésznek sajátos képe alakult ki. Ilyen tekintetben Palotaváros nem egyedülálló a magyar városfejlődésben. Veszprém, Szeged, Debrecen, Kolozsvár esetében is megfigyelhető, hogy az említett rétegek a külvárosokban telepedtek meg. A 19. század második felében, illetve századunk első ötven esztendejében a városrész meghatározó tényezője egyrészt a kisbirtokos-kisbérlő (paraszti), másrészt a kistermelő-polgári középréteg volt. Az ittlétük által kialakított település képe, élete sok tekintetben inkább falut, mintsem várost idézett. Az egész magyar társadalom, így Palotaváros társadalmának széles alapját képező parasztság az egykori külvárosnak a Sárrét, illetve Várpalota felé eső részét lakta, ahol a házhoz és udvarhoz jelentős nagyságú, a melléképületek elhelyezésére, illetve földművelésre, kertészkedésre alkalmas terület csatlakozott. A parasztság a városon belül a kevésbé módos részhez tartozott, s maga is rétegeződött. Negyed, fél vagy egész belterületi ingatlannal, hozzá művelésre alkalmas, jó bevételt biztosító kerttel, esetleg egy-két búzafölddel (kb. 2,5 kh) bírtak. Elsősorban a kertből és a rétből éltek. Az utóbbi sokszor nem is a sajátjuk volt, hanem a közelben, a kertsáv (Aranykertek) alatt, a Sári réten vették ki bérbe, és szénáján, sarjúján nevelték fel egy-két tehenüket, melyek mellett jobbára csak sertést és baromfit tartottak. Mindössze néhány gazdának tellett lóra. Még a szántóföldön is folytatták a kertészkedést, e célból többen összeálltak, egy-egy búzaföldet béreltek. A csekély birtoknagyságot tehát bérlettel és intenzív földműveléssel igyekeztek ellensúlyozni. Megélhetésük biztosítására még a Városháza-terén vasárnap délelőttönként .vagyonosabb gazdáktól munkát vállaltak. A téren csoportosulva várták a szólittást, hogy napszámosmunkába hívják őket. Nyaranta ők adták az arató és cséplőbandák tagjait. Lányaik a Belvárosba mentek szógányi vagy bejáróként keresték meg a staférungot. A palotavárosi parasztság (vagy ahogy a legöregebbek emlegették magukat: a mi nyájunk) nemcsak a munkában, viselkedésben, viseletben mértéket, mintát adó, hagyományait leginkább őrző fölsővárosi parasztságnál volt szegényebb, hanem 25