Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
elmaradt az alsóvárosiak és a szórványosan élő vízivárosiak mögött is. A paraszti városrészek építkezési módja, lakóházainak berendezése, viselete, a jeles napokhoz és a családi ünnepekhez kapcsolódó szokásanyaga lényegében megegyezett, illetve közel állt egymáshoz, de az anyagi lehetőségek miatt némi eltérés is mutatkozott. A Palotavárosban maradt meg legtovább a nyitott kéményes konyha, a cserép, illetve öntöttvas edények használata, itt volt léghiányosabb a gazdasági felszerelés, gyengébb állatokat vittek a vásárra, kevesebb étel jutott az asztalra, pedig a parasztcsaládok itt voltak a legnépesebbek. A jólétükből fakadóan rátartibb felsővárosiak hozzájuk képest hegyesek voltak, a kertészkedés nyomán a palotavárosiakat zőccséghegyezőknek csúfolták. A palotavárosiak több tekintetben inkább az alsóvárosiakhoz kötődtek. Az Alsóvároson túl feküdtek földjeik, s a fehérvári parasztság közös ünnepi megmozdulásain is hozzájuk csatlakoztak. (Hasonló különbségek megfigyelhetők más városok, így Szeged paraszti városrészei közt is. - Bálint 1977-1980.1.79, 93-96.) A felsővárosiak idősebb generációja napjainkig megőrizte népviseletét, melyből a palotavárosiak már a két világháború között kezdtek kivetkőzni. Addig a két városrésznek ugyanazok a varrónék készítették a testhözállót, a lekötőt, a bőszoknyát, a kötényt, és ugyanazoktól a szabóktól vették a férfiak ruháit. Az egész városban egységes parasztviseletet elhagyva - akár az alsóvárosiak - a palotavárosi férfiak urassan, az asszonyok mesteremberessen kezdtek járni, öltözködésük polgári jellegű lett. Acsizmás felsővárosiakkal szemben a palotavárosiak pantallósok lettek. A palotavárosi magyar parasztok katolikus vallásúak voltak, a Nagytemplomba, régiesebb formájában Öregtemplomba (püspöki székesegyház) vagy a Barátok (ferencesek) templomába jártak, a Hosszi (Szentháromság) vagy a Szedres-temetőbe temetkeztek. A18. század végétől a török alól felszabadított városban egymás után alakultak a céhek, nőtt az iparosok száma. A század utolsó éveiből fennmaradt két, a mesterekről készült jegyzék bizonyítja, hogy abban az időben az iparosok főleg a Palotavárosban és a Budai külvárosban (ma Felsőváros) éltek. (Varga 1968, 263-67) A részben középkori utcanevek szintén utaltak az itt gyakorolt tevékenységre, a mesterek megtelepedési helyére. (Sütő, Tobak, Csapó, Horog, Halász, Szömörce, Selyem utcák és Cserepes köz) A19. század második felében a város mestereinek egynegyede élt itt, s különösen jelentősek voltak a bőriparral foglalkozók (tobakosok, tímárok, vargák, csizmadiák, szíjgyártók, szűcsök), továbbá a gyapjút feldolgozó csapók. A19. század végi -20. század eleji ipari struktúra Székesfehérváron nélkülözte a modern gyáripart, főleg a környék lakossági ellátását biztosította kis- és kézműipari szinten. Jelentős számaránya ellenére az iparosság és vele a kereskedők rétege gazdasági erőtlensége miatt nem képezhette a polgárosodás társadalmi erejét. Saját műhelyben, sokszor alkalmazottak nélkül dolgoztak, részben mezőgazdasággal is foglalkoztak. Századunkban a város egészén belül a palotavárosi kisipar aránya csekélyebb súlyú lett, mint a korábbi két évszázadban volt. A régi, nagy múltú foglalkozások képviselői számban igen visszaestek (szűrszabók, takácsok, szűcsök); a bőrfeldolgozásban a kisipart gyárak szorították ki, a csizmadiák szerepét a suszterek vették át; s csak az élelmiszeripart folytatók tartották magukat (pékek, hentesek). A palotavárosi szokások mindenekelőtt a városrészben élt parasztság szokásait jelentették, azok egy része természetesen megvolt az iparos-kispolgári réteg körében is. Az igazi ismerője, gyakorlója, továbbörökítője azonban a legutóbbi időkig a parasztság maradt. 26
