Pesovár Ferenc: A juhait kereső pásztor. Fejér megyei néptáncok. – Fejér megye néprajza 2. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 26. (1983)

bemutató jellegű tánc, stb.) a régi típusú ugrós tölti be, amelyet ugyanakkor gyakran az új stílusú férfitáncunk másutt is elterjedt nevével („verbung") jelölnek. A párostánc, a csárdás egyéni színei ellenére, kisebb nagyobb eltérő sajátosságaival együtt beleilleszkedik a magyar nyelvterületen általános képbe. A régi párostáncokban gyökerező szerelmi karakterű csárdásnak itt régiesebb vonásait figyelhetjük meg, mint az alföldi táncdialektus területén. Ma már itt is két részre tagolódik, a lassú és friss csárdásra, amely mozgásában élesen elkülönül. E szerkezeti felépítés csaknem mindenütt általános (kivételt képeznek az Észak-kelet Magyarország egyes vidékein ismert és Erdélyben gyakori hármas tagolódású párostáncok). A lassú egy-két vidéken pl. a nyugati palócság néhány csoportjánál (Galga-vidéke, Nógrád, Matyusföld) és Sárközben verbunk néven is szerepel. Ez a tény arra a régi gyakorlatra utal, hogy a táncot férfiak kezdték szólóban, majd ebből váltottak át páros frissbe. Az említett vidékeken még az első világháború előtt általános volt a férfiak párostánc előtti verbunkolása, de már a század eleje óta megtaláljuk az emlékét annak, hogy a férfitánc zenéjére párosan folytatták a táncot. Az ilyen azonos tempóban járt párostánc fokozatosan átvette a férfitánc szerepét. Egyébként a keleti Felvidéken még számos helyen megmaradt az egytempójú, egy részes párostánc, (csárdás) amelyet férfitánc (verbunk) előzött meg. Mivel a páros lassú itt későbben alakult ki, azért főleg csak lépő mozdulatok alkotják motívumkincsét. Somogyban ismerték az egylépéses lejtős libbenős változatait is. A friss csárdásban pedig jelentős szerepe van a nagyobb részt lent-hangsúlyosan járt aprózó, libbenősmártogatós, rezgős, párelengedős-csalogatós és forgó motívumoknak. Az összefogódzási mód rendszerint zárt (váll és derékfogás), nyíltabb fogásokat csak néhány helyen alkalmaznak (pl. Rábaközben) és ilyenkor a kiforgatások is gyakoribbak. A dramatikus táncpantomimokközül említsük meg azt a Somogyból ismert kanásztáncot amelynek témája a kanász és disznó viadala, majd a levágott disznó feldarabolása. Dél-Dunántúl nyugati területére jellemző főleg az a lakodalmi halottas tánc amely középkori mentalitást őriz a „memento-mori"-szerű megjelenésével. A szintén lakodalmakban játszott táncos pantomim az elveszett juhait kereső pásztor története („oláh leány tánca") főleg a Duna mellékén ismert és az újabb kutatások szerint az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Igen gazdagok, változatosak Dunántúlon a különböző lakodalmi táncok Ezek közül említsük meg a párválasztó táncokat (párnástánc, zsáktánc, kendőstánc), a labirintus táncokat Ügyességi tánc. Pákozd, 1973. 39