Pesovár Ferenc: A juhait kereső pásztor. Fejér megyei néptáncok. – Fejér megye néprajza 2. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 26. (1983)

SZÉKESFEHÉRVÁR NÉPRAJZA Székesfehérvár különböző népcsoportjai közül elsősorban az Alsó-, Felső-, és a Palotaváros lakosságának a népélete, mind a város, mind a megye néprajzi térképén külön színfoltot jelent. A következőkben a városra vonatkozó néhány néprajzi jelenségre vagy azok emlékanyagára hívjuk fel a figyelmet. Meg kell említeni a nagy szerepet játszó kismesterségeket, amely közül soknak még a közelmúltban is jelentősége volt. Figyelemre méltó az Alsó-, különösen a Felsőváros hagyományőrző parasztságának néhány néprajzi sajátossága. A XVIII. század első évtizedeiben alakult ki a város új lakossága. A török korból megmaradt magyar és rác lakossághoz új betelepülők csatlakoztak: kezdetben magyarok, rácok, majd egyre jelentősebb német és morva csoportok. Arácok és a magyar iparos rétegek a Rác-, illetve a Palotavárosban tömörültek, míg a földművelő családok a Budai külvároson kívül alakították ki falusias negyedüket (Felsőváros). A német telepesek elsősorban a belvárost szállták meg, de ezek idők folyamán beleolvadtak a lakosság mindig jelentős tömegét képviselő magyarságba. A Palotaváros a XVIII. századtól kezdve a magyar iparosok negyede volt. A városrész utcáinak az elnevezései híven tükrözik a lakosságuk iparos jellegét. Tobak utca, Sütő utca (már középkori eredetű) Selyem utca, Csapó utca, Horog utca, Halász utca stb. mind egyes korabeli foglalkozásokra utalnak. A Tobak utca - a mögötte folyó hasonló nevű csatornának a mesterségben való felhasználása miatt - szinte a legutóbbi időkig a bőriparral foglalkozók telepe volt. Székesfehérvár fejlődése a török hódoltság után rohamosan megindult és már a XVIII. század elején jelentős iparos város volt. 1720-ban az iparosok és kereskedők száma alapján a szabad királyi városok között a 16-ik helyen volt. Ebben az időszakban az összeírások már több céhet megemlítenek. Ezek a következők voltak: aranyműves, csizmadia, kalapos, kerékgyártó, kosaras, kovács (patkoló), kőműves, kőfaragó, kötélgyártó, lakatos, mészáros, pék (sütő), posztós, rézműves, szabó (foltozó), szíjgyártó, szappanfőző, tobak, üveges, és varga céhek. A XVIII. század második felének összeírásai mintegy 64 mesterséget sorolnak fel. A mesterlegények száma 1777-ben 626 volt aminek alapján Székesfehérvár az országban a hetedik helyen állt. A mesterek száma ugyanebben az időben 404 volt. Jelentősek voltak a bőriparral foglalkozó (tobakosok, tímárok, szíjgyártók, csizmadiák, magyar és német vargák) továbbá a ruházatot előállító mesterségek (csapók, posztósok, takácsok, szűcsök, szűrszabók, magyar és német szabók). A céhek artikulusai biztosították az egyes céhekben uralkodó rendet, határozták meg az inasok és a mesterek kötelességét. A fennmaradt céhszabályok és egyéb emlékek alapján képet tudunk formálni az egykori mesterségek életére vonatkozólag. A céhek nélkülözhetetlen tartozékai voltak a céhládák, korsók és egyéb jelvények, amelyeknek elsősorban az összejöveteleken és közös lakomákon volt jelentőségük. Inasfogadás és legénnyé avatás alkalmával szimbolikus jelentősége volt a céhládának. Az inasfogadáskor két mester volt a kezes. Az inast nyitott céhláda mellett fogadták fel és inasévei elteltével ugyancsak nyitott céhláda mellett szabadították fel. Ilyenkor felolvasták előtte a céhszabályokat, azután a mester kezet nyújtott neki és ez a kézfogás tulajdonképpen a legénnyé avatása volt. A szabadulás tény érői okmányt szerkesztettek, magának az új legénynek pedig „tanuló levelet" adtak (Kundschaftos levél). A legények testvériséget alkottak. A testvériségnek is volt ládájuk amelyből a felmerülő testvérköltségeket fedezték. A céhvilágban, de annak megszűnte után az ipartestületek fennállása idején is a legények illetve a segédek vándorútra indultak, hogy a mesterséget minél jobban megtanulják. Ilyenkor a testvériség tagjai kivezették őket a város kapuján. A székesfehér-15