Pesovár Ferenc: A juhait kereső pásztor. Fejér megyei néptáncok. – Fejér megye néprajza 2. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 26. (1983)

vári István Király Múzeum őrzi azt a szegekkel telivert ún. „vastuskót" amely valószínűleg vagy a város kapuja vagy valamelyik vendéglő előtt állt. A városon átutazó mesterlegények szokás szerint szeget vertek vele. Ha a városba vándorló legények érkeztek azok a legényszállásokon szálltak meg. Ezeket a legényszállásokat „herberk"-nek nevezték, amelyeket a céhrendszer elmúltával az ipartestületek is fenntartottak. Legtöbbször idős mesterembert bíztak meg a legényekre felügyelő szállásmesteri teendők ellátásával akit ezért „herberkfaternek" neveztek. Róla énekelték a legények a következő nótát: Herberkfater gyújts világot Van-e néked kökényszemű lányod Ha nincs néked kökényszemű lányod Száradjon el a világod. A legények ezeken a szállásokon csak egy bizonyos ideig tartózkodhattak és ha nem tudtak elhelyezkedni akkor tovább kellett vándorolniuk. A városban tartózkodás ideje alatt a „herberkben" laktak és ha ideiglenes munkájuk sem volt, akkor könyöradományokból tartották fenn magukat, amit az egyes műhelyek mesterei illetve segédei juttattak nekik. A könyöradományokból való létfenntartást nevezték „fechtolásnak" és az ilyen ideiglenes állomáshelyet „fechstacio"-nak. Az egyik jelentős legényszállás a Piac-téren, a mai vásárcsarnok helyén álló Ponty vendéglőben volt, ahol akkor is a főútvonal húzódott. A mesterségek ma már az új igényeknek és körülményeknek megfelelően átalakultak és sok esetben csak az emlékanyag maradt meg az utókor számára. Az István Király Múzeum őrzi az országos viszonylatban is jelentős helyet elfoglaló székesfehérvári kékfestőmesterség tárgyi emlékeit. A kékfestőmesterség a XVIII. század végétől játszik szerepet a város ipari életében. Az 1773-as összeírások között már egy mester és egy legény szerepel az inasok listáján „tinctores" elnevezéssel. Ш 16-ban a mesteremberek összeírásakor 3 mestert és 2 segédet tartanak nyilván mint festőt. A múzeum gyűjteményébe a kékfestő nyomódúcok, a két legutóbb működő üzemből, a Felmayer gyárból (mai Kolorit) és a Montskó család műhelyéből kerültek. A mai Kolorit gyár elődjét Felmayer István alapította akinek először kis kékfestő üzeme volt, amely sokáig mint kézi üzem működött. 1862-ben alakult át gyárrá. Montskó Flórián, aki a másik műhelyt alapította 1860-ban szabadult fel Ó-lublón. Már az apja is kékfestő volt és a család kékfestő múltja az 1700-as évek elejére nyúlik vissza. Montskó Flórián felszabadulása után Székesfehérváron dolgozott a Felmayer gyárban ahonnan 1872-ben kivált és önálló lett. Ettől kezdve a család a maga kis műhelyében folytatta a mesterséget. Kétféle kékfestő formát használtak: az egyik fajta az volt amikor a keményfára mintákat faragtak, míg a másikra pedig rézdrótból készítették a díszítményeket. A fafaragásos dúcok sokszor rézmintával együtt is gyakoriak. A rézmintájú formákat „fordruck"-nak, a fafaragásos formákat pedig „passer"-nak nevezték. A mintákat a helyi mesterek is el tudták készíteni, de általában csehországi vagy ausztriai mintakészítők dolgoztak a székesfehérvári mestereknek is. A kékfestők a vidék ízlése szerint megrajzolták a mintákat és a mintacsinálónak elküldöttek. Ilyen minta sok volt és a divattal állandóan változott. A minták levelekből, virágokból, pontsorokból, vonalakból, geometrikus elemekből tevődtek össze és ezeket különböző módon helyezték el. A mestereknek mintakönyve volt melyben a számozás mellett az elnevezés is szerepelt. A nép is különböző módon nevezte el ezeket általában a minta formájától függően. Ilyen elnevezések voltak: kis és nagy pettyes, kis és nagy virágú, apró mintás, egyes virágú, karikás, cseresznyés, zavaros stb. Ha anyagot hoztak festetni a mintát a megrendelők tetszés szerint, ízlésüknek megfelelően választották ki. 16