Pesovár Ferenc: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene – Fejér megye néprajza 1. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 25. (1982)

után következtek. Az újonnan, főleg tánciskolái hatásra kialakult csárdás elnevezés helyett a fent említetteket használták. Régi táncunk, az ugrás élt itt gazdagon, szinte valamennyi eddig ismert megjelenési formájában: szóló, páros, négyes (ún. csillagforma), csoportos köralak stb. Tehát a középkorban ismert táncformáktól a nyugati, későbbi hatást mutató kontratánc-alakzatokig minden megtalálható. Változatosságára utal a sokféle népi elnevezés is: „ugrós", „háromugrós", „magyar ugrálós", „vërbung", „bérestánc", „mulató", „kanizsatánc" stb. Ha az ugrós motívumokat eszközök fölött járták, keresztbehelyezett botok vagy földre rakott üvegek között, „kanásztánc" vagy „kanászos", „üvegtánc", „üvegcsárdás", „üvegverbung" lett a nevük. A fejre tett üveggel járt változatoknak rendkívül virtuóz és dinamikus formái éltek. Az ugrós kikristályosodott (visszatérően ismétlődő, négy-öttagúan összetett) motívumai mellett gyakoriak a változatos ritmikájú és mozdulatú, rögtönzött és valószínűleg régebbi motívumtípusai is. Sajátos egyéni színt képvisel az alapiak ugrósa, a perkátaiak „vërbungja" és a jenőiek üvegcsárdása. Az utóbbiban már csak az elnevezés őrzi a hajdani eszközhasználatot, az üvegnek ma már semmi szerepe nincs. Ugyanehhez a tánccsaládhoz kapcsolódnak az e vidéken kedvelt, söprűvel, sapkával és kendővel járt táncváltozatok. A kendőstáncot Perkáta környékén „sudridrom"-nak nevezik, kíséretének a dalszövege alapján. Az ilyen táncokat a megye északi részén „takácstánc" néven is ismerik (pl. Gyúró). Fejér megye néptánckincséből említsük meg még az itt-ott felbukkanó menyasszonykikérő gyertyástáncot, s a hajdani leánytáncok emlékét őrző gyermekjátékokat. Ugyancsak ismertek voltak a fallikus mozdulatokkal járt söprűtáncok, és az állatok párzását utánzó táncok, mint például a „tücsöktánc"; mellettük pedig a 17—19. században Európa-szerte divatos társastáncok változatai: a párnával, söprűvel vagy zsákkal járt párválasztó táncok. A táncos szokások közül az esküvő után járt „paptánc" és a lakodalmi „bolondmenyasszony" tánca, valamint az osztótáncok emlékét őrző „vőfénytánc" (pl. Pázmándon) élt a szokásrendben, a farsangi alakoskodók és a lucázók mágikus emlékeket őrző táncával együtt. A táncok zenekíséretét a spontán táncalkalmakkor, a századforduló idejétől citera vagy a gombos harmonika szolgáltatta. Azokat ezért „citorás" vagy „hermonkás" báloknak is nevezték. A következő típusú citerákat használták: hasas-kisfejes,(kromatikus, („másfélhangos");hasas, diatonikus („egészhangos");kisfejes, diatonikus; vályú, diatonikus. A harmonika — a zenekart pótló erősebb hangzása miatt — fokozatosan kiszorította a citerát, amelyet a harmonika megjelenése után sokan lenéztek. A falvakban és a pusztákon már az 1900-as évek elején sokan értettek ehhez a hangszerhez. Ritmikus kíséretre a köcsögdudát használták. Ismerték olyan változatát is (pl. Szabadegyházán), amelyen a nádszál majdnem 1 méter hosszú, és a végét behasogatták. Ezt „recegőnek" nevezték, amely sajátos hangzással egészítette ki a köcsögdudát, mikor azon „zuhultak". A köcsögdudát a Luca-napi köszöntők és a húshagyókeddi „bolondozok" is használták. Egyéb kezdetleges kísérőritmust adó lehetőségeket is ismertek, például a kézzel való dörzsölést vagy pattintást a széken vagy a szekrény oldalán, az ujj dörzsölését ládán, sodrófával. Tányért tettek a ládára, hogy még nagyobb zajt okozzon. Egyéb szükséghangszerük volt a nádmirliton („nádsíp") és a „meggyfahéjsíp". A megrendezett táncokra, lakodalmakra cigányzenekarokat fogadtak, a századforduló óta pedig rézfúvós és vonós hangszereken játszó paraszt,ún. magyar bandákat. A megye déli részén, általában a 30-as évekig tamburabandák is működtek, feltehetően délszláv közvetítés hatására. Bizonyos táncelnevezésekben is megnyilvánul a délszláv hatás, például az ugróst gyakran „zóré"-nak nevezik. Ha kétféle hangszeren játszottak, akkor a vonós 33 \