Pesovár Ferenc: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene – Fejér megye néprajza 1. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 25. (1982)

den évben három napi szabadságot kapnak, s e három napon át más gazdasági cselédek helyettesítik őket a juhászaiban. Ekkor az egész megyéből mind Székes-Fejérvárra rándulnak, ott külön misét szolgáltatnak, három napon át mulatnak; ha helyet változtatnak, máshová szegődnek..." Tudjuk, hogy ezekre az összejövetelekre a Dunántúl más megyéiből, sőt a Duna—Tisza közéről is érkeztek pásztorok. Gazdasági okokból, a „részegeskedésekre" és „kicsapongásokra" hivatkozva, már a múlt század eleje óta felmerült a juhászok megregulázásának, és hatósági rendszabályok révén, a Szent Mihály-napi összejövetelek megszüntetésének az igénye. Az éneknek és zenének szerepe volt a múltban az egyes jeles napokhoz kapcsolódó szokásoknál is. Ilyenek voltak például a pünkösdhétfői zöldág/árás és a húsvéthétfői sibálás szokásai. A zöldágjárást Gyúrón ismerték. Pünkösdvasárnap a lányos házaknál elkészítették az ún. zöld ágat, amely egy virágokkal, fűzfalombokkal, kendőkkel és szalagokkal díszített rúd. A „kötésénél" az idősebb asszonyok is közreműködtek. Pünkösdhétfőn, mikor már pirkadt, a legények díszesen, lóháton megjelentek az utcán, és ki-ki ellovagolt az illetékes lányhoz, a „szeretőjéhez" a zöld ágért. Majd összegyülekeztek egy helyen, és a „bandérium" párosával, élen a „bandavezér"-rel kifelé tartott zöld ággal, énekelve egy kialakult útvonalon végighaladt. Részt vettek a felvonuláson a „kis legények" is, akik gyalog vagy szekéren követték őket. A menet nyugodtan, ünnepélyesen, méltóságteljesen haladt, miközben új stílusú népdalokat, főleg katonanótákat énekeltek: „Hideg szél fúj édesanyám", „Porzik, porzik a gyúrói utca", „Erdő, erdő, de szép kerek erdő". A „kis legények" szintén énekeltek, gyakran harmonika- vagy hegedűkísérettel. Miután végigvonultak a falun, visszatértek a gyülekezési helyre, és az első legény jelzésére ki-ki elvágtatott a „szeretője" háza felé, és letűzte a zöld ágat a kapufélfához. Pázmándon a húsvéthétfői sibálás alkalmával már korán reggel összeverődött az egy-egy korosztályhoz tartozó legények vagy férfiak csoportja — az utóbbiak inkább a rokonságból, „koma", „sógor".stb. állottak össze-, nótázva vonultak végig a falun, miközben be-betértek egy lányos házhoz, ismerőshöz, rokonsághoz, ahol a lányokat, asszonynépet, sokszor egymást is megkorbácsolták a vesszőkből font ún. sibákkal. Szintén főleg újabb stílusú dalokat énekeltek még a közelmúltban is: pl. „Tótpázmándi gyerek vagyok, Tótpázmándon születtem". Itt jegyezzük meg, hogy a „tót" jelző a dalaikban a falu népének a szlovák etnikummal való keveredésére utal, bár már szlovákul nem is tudnak. Ilyen pl. „Tótpázmándi lányok, magatok mondtátok" (88.). A táncok és a megrendezett bálok a hangszeres muzsika, az éneklések egyik legjelentősebb alkalmai. A falusiak és a pusztaiak táncalkalmai között nem volt nagy különbség. A pusztákon a tánc — a körülmények adta lehetőségek miatt — sokkal spontánabb és egyszerűbb keretek között zajlott le. Amíg a pusztákon a cselédházak előtti térség, vagy télen a nagy, általában a négy családhoz tartozó konyhák voltak a táncok helyei, addig a faluban a táncmulatságok elsősorban a kocsmákhoz kapcsolódtak. Nagyobb helyiségek, a kocsmaudvarok vagy az udvarokon lévő fedeles fészerek szolgáltak a „báldok" színhelyéül. Ezekben vasárnap délután zene volt, ha más nem, egy „hërmonika", a mulatozó vendégek szórakoztatására. A kocsmárosnak érdeke volt a muzsika, mert annak a segítségével nagyobb forgalmat bonyolított le. A kocsma tánc szempontjából betöltött szerepére jellemző, hogy a lakodalom egy része, a délutáni tánc is gyakran itt zajlott le. Fejér megye parasztsága, cselédsége sok értékes táncemléket őrzött meg. Elsősorban nem is az újabb táncokról, például a csárdásról ejthettünk megfigyeléseket, bár e tánc egyszerű formái a mai napig élnek. A csárdásnak két része van: „lassú" és „friss". A múltban élesen elválasztották e kettőt, annak ellenére, hogy a táncrendben mindig egymás 32