Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 4. 1688 - 1848 - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 16. (Székesfehérvár, 1979)
Kerényi Ferenc: Székesfehérvár magyar nyelvű színészete a XIX. század első felében
csaknem folyamatos gyűjtés folyik a vármegye hivatalos szervezetének igénybevételével, 1812-ben a közgyűlés pesti páholybérlet ügyében hoz elöntést. Sokat lendít a kulturális érdekegyesítés létrejöttén az első találkozás a magyar színészettel: 1813 őszén egy alkalommal, 8 estén, 1814-ben pedig már három vendégszerepléssel, összesen 47 estén lép fel a pesti együttes3 tekintélyes erkölcsi és anyagi sikert aratva, ami rögtön lemérhető a következő esztendőben : a felépítendő fővárosi színházépületre a megyében 6666 forintot ajánlanak fel és meg is kezdik az összeg begyűjtését. Az ajánlások és az adakozók lajstroma ránk maradt,4 belőlük érdekes és színes körképet nyerhetünk a magyar színészet támogatóiról. Képviselve vannak közöttük, igen csekély számban, az arisztokraták (gr. Schmideg Tamás, gr. Zichy Károly) is. Jóval jelentősebb, hogy a vármegyei tisztségviselők csaknem teljes névsorral szerepelnek — formálódik a majdani vármegyei igazgatás derékhada. A járásokban is adakozik a vidéki birtokosság — jellemző adalék a magyar mezőgazdasági viszonyokra, hogy olykor nem pénzben, hanem természetben téve meg felajánlását, mint a velenceiek, akik egy évi halászati árendát adnak 400 forint, és a váliak, akik 4 akó bort szánnak színészetpártolásra 100 forint értékben. Említésre érdemes, hogy elvétve női pártolókkal is találkozunk: művészetkedvelő nemesi kisasszonyokkal. Sajátos színfoltként van jelen a megyei latifundiumok alkalmazottainak sora. Kasznárok, tiszttartók, írnokok, számtartók iratkoznak fel néhány forinttal. A kulturális érdekegyesítés falusi kereskedőkkel folytatódik és a falusi értelmiséggel (plébánosokkal, prédikátorokkal, iskolai rektorral) válik teljessé. Feltűnő viszont, hogy a város csak 1818-ban képviselteti magát az adakozásban tisztségviselőivel és néhány értelmiségi foglalkozású polgárával. Ennek a társadalmi körképnek az ismeretében válik érthetővé a vármegye döntése, amellyel 1818-ban — a pesti megmaradás teljes és nyilvánvaló kudarca után — kísérletet tett a magyar színészet rendszeres támogatására, sőt állandósítására. Ezzel kezdetét vette Székesfehérvár színháztörténetének az a szakasza, amelyet 1818-tól 1824-ig terjedően a megyei igazgatás korszakának nevezhetünk. Az igazgatás megszervezése együtt járt a megyei tisztségviselők alá rendelésével. Az igazgatótestület élén Kolozsváry Pál főszolgabíró állott, a pénzügyeket a megyei főpénztárnok (Nagy Ignác) intézte, a „decoratiók fő-igazgatója” pedig Bajzáth György megyei aljegyző volt. Csak a szorosabb értelemben vett szakmai vezetés maradt a színész-aligazgató (előbb Éder György, majd Horváth József) kezében.5 Az igazgatás jelentéstétellel és elszámolási kötelezettséggel tartozott a vármegye játékszíni bizottságának, amelynek hivatalból tagja volt a teljes tisztikar (alispánok, főszolgabírák, jegyzők, ügyészek), a város részéről három fő, egy egyházi személy (Simonyi Pál nagyprépost), egy arisztokrata (gr. Schmideg) és néhány, megyei tisztséget nem viselő középbirtokos. Az igazgatásnak ez a vármegyei formája kétségkívül nem volt korszerű és minden esetben szakszerű. Mégis előrelépést jelentett a vándorlás gyakorlatához képest, ahol az igazgató (általában maga is színjátszó) szövetkezett vezető színészeivel, akik 3. Magyar teátruml almanák 1815-lk esztendőre. (Pest, 1815.) 4. A Fejér megyei Levéltár színügyi irataiból közölte LAUSCHMANN GY. : A székesfehérvári színészet múltja. (Székesfehérvár. 1899.) 11—12. 5. Itt jegyezzük meg, hogy az 1818-as állandósítás direktoraként a szakirodalomban Balog Istvánt jelölik meg. Nevét azonban a zsebkönyvekben nem találjuk meg. 1818 januárjában valóban ő kezdte a tárgyalásokat Fejér vármegyével, de ősszel — feleségével szakítva — elhagyta a társulatot. Vő. CENNER M. : op. cit. 23. 121
