Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 3. Török kor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 15. (Székesfehérvár, 1977)

Rázsó Gyula: Székesfehérvár hadászati jelentősége a török hódoltság korában. Az 1601. és az 1688. évi ostrom

alkalom. Nem is sokkal később, a felszabadító háborúk során az európai típusú hadművészet fölénye vitathatatlanná vált, kialakult s mindenütt fokozatosan uralkodóvá lesz az egységes hadművészet.

A Székesfehérvár birtokáért 1601-ben és 1602-ben vívott harcok kitünően illusztrálják a kétféle hadművészet összehasonlítását. Ráadásul abban a középkori történész számára ritkán előforduló kellemes helyzetben vagyunk, hogy tekintélyes számú, többé-kevésbé megbízható forrás segítségével, viszonylagos pontossággal rekonstruálni is tudjuk az eseményeket. Mivel a harccselekményekben magyar, német, francia (lotharingiai) és török csapatok vettek részt, így a források is nyelvterület szerint csoportosíthatók. A források lényegesebb kérdésekben — a létszámadatokat kivéve — nem is nagyon mondanak ellen egymásnak, és adataik szépen kiegészítik egymást. A magyar források közül a mindig megbízható, elsőrendű forrásértékkel bíró Istvánffy21 mellett, a székesfehérvári királyi gyalogosok egykori hadnagyának, a hányatott életű Wathay Ferencnek históriás énekét emelhetjük ki elsősorban. Főleg az októberi harcok kronológiája szempontjából hitelesíti a német forrásokat, a vár elvesztését tekintve pedig egyedülálló jelentőségű munka.22 23 A német források lényegében két alapra vezethetők vissza. Az első egykorú jelentés Nürnbergben 1601-ben közzétett Historischer und wahrhafftiger Bericht.22 szerzője egy feltehetően Russwurm környezetéhez tartozó tiszt. Ez szolgált alapul a legtöbb egykorú vagy közel egykorú és későbbi feldolgozások, így Ortelius művének is.24 Feltűnő, hogy Ortelius bár csaknem szó szerint átvette ezt a jelentést, kihagyta belőle a magyarokra nézve sértő részeket. A másik alapforrás viszont a Russwurmmal szemben ellenséges hangnemben íródott Mátyás főherceg-féle napló.25 A meglehetősen nagyszámú francia forrás egyetlen egykorú szemtanú írásaira, a Mercoeur környezetéhez tartozó Nicolas de Montreux tudósítására vezethető vissza, ez viszont nem éri el a német vagy a magyar források értékét. Szűkszavúak, s gyakran semmitmondóak a török források — a szemtanú Beszteni, továbbá Pecsevi és még a viszonylag tárgyilagos Kjátib Cselebi is, — néhány érdekes, jellemző adattal azonban ők is gazdagítják ismereteinket.26 Sokat várhatunk még a bécsi Kriegsarchiv Turcica anyagának belátható időn belül intézetünkben történő feldolgozásától is, amelyet sajnos jelen tanulmányban még nem vehettem figyelembe.

Több ízben utaltunk már arra, hogy a tizenöt éves háború során Székesfehérvár felszabadítása mindig előtérben állt. Több sikertelen kisérlet után, az 1600-as kanizsai kudarcra kárpótlást keresve az 1601. év hadászati főfeladataként Székesfehérvár bevételét tűzték ki. 27 A sereget azonban részint kényszerből, részint azért, hogy

21. ISTVÁNFFY M. : Historiarum de rebus Hungaricis libri XXXIV. (Viennae 1758) Pans XXIV.

22. WATHAY F.: Székesfej érvár veszésérül való história. (1603) Bev. és jegyz. NAGY L. (Székesfehérvár 1957) 29.

23. Historischer und gründlicher Bericht, wie die Königliche Stadt und Festung Stulweissenburg von unserem Christlichen Kriegsvolck mit gestürmten Hand den 20 Septembris Anno 1601. erobert und Eingenommen was. (Nürnberg 1601) 29.

24. ORTE1L.IUS, H. : Redivivus et continuatus. (Frankfurt am Main 1865) Bd. 1. 292—297. és 317—319.

25. Die Feldzüge von 1601 und 1602 der Kaiserlichen Armeen gegen die Turcken. (Nach dem Kriegstagebuch des Erzherzogs Matthias.) österreichische Mil. Zeitschrift (1835).

26. A török forrásokat elsősorban a „Török történetírók.” 3. köt. Szerk. KARÁCSON I. (Bp. 1923) alapján állítottam össze, felhasználva még: HAMMER—PURGSTALL,, J.: Geschichte des Osmanischen Reiches. (Peisth 1884) Bd. 2. és lORGA, N. : Geschichte des Türkischen Reiches. (Berlin 1988) c. munkáit iS.

27. MONTREUX: op. cit. 417; Warhafftige. 3; GÖMÖRY, op. cit. 300—301; STAUFFER, A.: Herman Christoph Graf von Russwurm. (Wien 1878) 67—68.

150