Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)

Horváth János: Középkori irodalmunk székesfehérvári vonatkozásáról

A Pray-kódex latin Sermo-ja, ill. az ugyanitt közölt magyar Halotti Beszéd2® és Telegdi Csanád Búcsúztatója között mutatkozó gondolati egyezések és szerkezeti azonosság az alábbi pontokba foglalható össze:

Mind a Pray-kódex latin Sermo-ja, mind a magyar nyelvű Halotti Beszéd, mind pedig Telegdi érsek Halotti Búcsúztatója abból a bibliai elbeszélésből indul ki, hogy:

1. A halál az első ember, Ádám, bűne következtében, a bűn „fizetéseként” vált az ember büntetésévé.

2. Az ember eredeti hazája a paradicsom, a menyország volt, ahonnan bűne következtében került „e munkás világ belé”.20 21

3. Ádámot a gonosz lélek, az ördög csalta meg és vette rá a bűnre, hogy t. i. egyék a tiltott gyümölcsből.

4. Az első ember bűnéért utódai is halállal lakóinak.

5. A halál nem ismer kivételt: minden élővel szemben egyetemes érvényű. Az isten még saját fiával (Krisztussal) sem tett kivételt.

6. A beszédnek ezt az érvelő, meggyőző részét kiegészíti egy könyörgő rész, az ima-szerű Könyörgés:

7. Könyörögni kell az élőknek a megholt leikéért — kérni Sz. Mária és más szentek közbenjárását, és az isten kegyelmét, hogy irgalmazzon a megholt lelkének, s hogy helyezze őt az üdvözültek sorába.

Telegdi Csanád érsek búcsúztatója mind a gondolatmenet, mind az ’érvek’ felsorakoztatása tekintetében szorosan a Pray-kódex Sermója és a magyar Halotti Beszéd menetét, sémáját követi. Külön érdekessége, hogy a Pray-kódex Sermóját, vagy annak magyar változatát egyszerű szerzetes, ill. valamely világi ember sírjánál kellett elmondani: lényegében ugyanaz a halotti búcsúztató szólal meg most a király temetése alkalmával is. Az egyetlen, szinte lényegtelen különbség a Könyörgés szövegében mutatkozik. Amíg a Pray-kódex Könyörgése azt kéri, hogy az Üristen kegyelme a megholt lelkét „Ábrahám. Izsák és Jakab pátriárkák kebelében helyezze el”, addig Csanád érsek Könyörgése „a magyar szent királyok, István és László társaságába” akarja iktattatni Róbert Károly megboldogult lelkét.

A beszámoló írója Telegdi Csanád halotti búcsúztatója elé egy rövid bevezetőt ad, melyben nyomatékosán rámutat az elmondandó búcsúztató céljára:

„Ekkor a Krisztusban tisztelendő atya, Csanád esztergomi érsek úr a körülállóknak a király úr halálával elfoglalt lelkét és jámbor szívét üdvös és kegyes beszédével illendőképen megenyhítette. Akik még nem láttak királyokat temetni, azoknak, úgy hiszem fogalmuk sem lehet — minthogy benne részt nem vettek — e siránkozás és elmondhatatlan szomorúság keserű fájdalmáról és a könnyek hullatásáról.”22

Ez után következik maga a beszéd23 :

20. Mindkettő megbízható kiadása: JAKUBOVICH—PAIS: Ô-magyar olvasókönyv. (Pécs 1929) 68—72.

21. HB. op. cit. 69.

22. THURÔCZI: op. cit. 169: Vbi etiam venerabilis in Christo pater, Dominus Chanadinus, Strigoniensis archiepiscopus, de obitu ipsius domini regis, salubri ac pio sermone intentos animos et pia corda circumstantium liniuit condecenter. Cuius quidem lachrymositatis et inenumerabilis moestitiea praetextu, creditur eos, qui reges tumalari non conspexerunt, de acerbitate doloris, instillationeque lachrymarum, quasi inparticipes, et inscios fore et extare.

23. THURÖCZI: op. cit. 169: Attamen non mirum (a Budai Krónikában: nimirum ’bizony’, v. ö. a HB-ben: isa ’bizony’), quod omnes creaturae, carne et pelle vestitae, vt est praetactum, per lapsum veteris parentis protoplasti in culpam, sint moriturae. Nam in omnem posteritatem moriendi legem condidisse videtur, generalem et incommutabilem: adeo, vt altissimus proprio filio suo, licet deitate vestito, parcere noluit, sed pro nobis omnibus tradidit illum. Non igitur quisquam, indignando creatori propter factum mortis inevitabile et incommutabile potest obviare: et quia non est sapientia, neque prudentia, neque fortitudo, neque consilium, contra dominum, sed potius ferendus est, grauis euentus necis, patienter, quia quod donauerat dominus, accepit, et in die illa surrecturum in ipso.

135