Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)
Horváth János: Középkori irodalmunk székesfehérvári vonatkozásáról
„Nem csoda, hogy minden húsba és bőrbe öltözött teremtmény — mint már fentebb érintettük — az első ős-apa bűnbeesése folytán halandó lett. Mert vétkével minden utóda számára meghozta a halál törvényét, egyetemlegesen és megváltoztathatatlanul, annyira, hogy a Magasságbeli saját fiának sem kegyelmezett, noha az isteni természettel volt felruházva: hanem értünk, mindnyájunkért odaadta őt is. Ezért tehát senki sem háboroghat és senki sem szállhat szembe a Teremtővel a halál elkerülhetetlen és megváltozhatatlan ténye miatt, mivel az Űr ellenében sem bölcsesség, sem tudás, sem bátorság, sem megfontoltság meg nem állhat. Inkább béketűréssel kell elviselnünk a halál súlyos csapását, mivel amit adott az Űr, csak azt vette vissza, s ama napon Őbenne úgyis feltámad.” Ezután egy terjedelmes leíró rész következik a beszámolóban, melyben az író arról értesít, mily gazdag adományozásban részesült ez alkalommal is a székesfehérvári Szűz Mária főmonostora, ahová a holtat eltemették.21 Így a Könyörgés a beszámoló legvégére maradt24 25: „Kérjük tehát egy szívvel-lélekkel a mindenható Istennek kegyelmét Károly király úr számára, hogy lelke fölött kegyelmesen ítéljen és bocsásson meg neki, és lelkét a szentek és hitvallók sorába, István és László királyok társaságába kegyeskedjék helyezni, és amiként a jelen világban királyi dicsőségben élt, úgy örvendezzék a túlvilágon is együtt az angyalokkal.” Telegdi Csanád eme búcsúztatója és a Pray-kódex Sermo-ja és a Halotti Beszéd között a rokonság a fentiek szerint nyilvánvaló. Ennek nyomán felvetődik a kérdés, honnét ez a tagadhatatlan hasonlóság? A Pray-kódex szövege és Telegdi Csanád búcsúztatója között több mint 150 év az időbeli különbség. De még ennél is fontosabb, hogy a Pray-kódex a bejegyzések tanúsága szerint a XIII. század közepetáján kiment a használatból és valószínűleg Pozsonyban a káptalani könyvtárban használaton kívül, mint érdekes régiséget őrizték. Mindezek folytán alig gondolhatunk arra, hogy a kódex a XIV. század közepetáján valamilyen megmagyarázhatatlan körülmény folytán az akkori érsek, Telegdi Csanád kezébe kerülhetett, s abból vette volna át az érsek Róbert Károly temetése alkalmából. Ennek többek közt ellene szól az a tagadhatatlan tény, hogy a gondolatmenet és a szerkezet azonosságán túl a két búcsúztató között szorosabb kapcsolat, kifejezésbeli azonosság nem áll fenn. A Pray-kódex tehát nem lehetett Telegdi Csanád halotti búcsúztatójának ilyen értelemben a ’forrása’. Másfelől azonban a két búcsúztató között, éppen a szerkezet és a felépítés szempontjából sokkal szorosabbnak látszik a kapcsolat, a hasonlóság vagy egyezés, semhogy azt véletlen találkozásnak minősíthetnénk. Ezen a ponton hivatkozhatunk arra, hogy mind a Pray-kódex latin Sermó-jában, mind Telegdi érsek búcsúztatójában csak egészen mellékesen van utalás a megváltásra és Krisztus szerepére, míg a magyar Halotti Beszédben még ez az utalás is elmarad, amiért is egyes kutatók majd a Halotti Beszéd megfogalmazójának eretnekségét vették gyanúba, majd meg azt, hogy a Halotti Beszéd, ill. a Sermo bizánci, görög hatásra26 formálódott olyanná, amilyenként a Pray-kódexben találjuk. 24. THURÓCZI: op. Cit. 169. 25. THURÖCZI: op. cit. 170: Imploranda ergo est vnanimi consensu clementia Dei omnipotentis, pro eodem domino rege Carolo, vt cum anima ipsius clementer dispenset, eidem indui* gendo, et in numerum ipsius animam, ac coetum sanctorum confessorum omnium, ac regum, Stephani et Ladislai, dignetur collocare; et prout, quod in praesenti s eculo regali triumpho vixerit, ita etiam in futuro seculo cum angelis valeat exultare. 26. A Halotti Beszéd görög-bizánci eredetét állította SZTRIPSZKY H.: Jegyzetek a görög kultúra árpádkori nyomairól (Bp. 1913) és ARTIM M.: A HB. és Könyörgés rituális szempontból. (Bártfa, 1903). Ezeknek a kísérleteknek megalapozatlan voltát teljes mértékben kimutatta CZEBE GY.: A Halotti Beszéd és Könyörgés s a görög és latin szertartás című értekezésében, EPhK (1915) 34—42, 136
