Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. I. Az államalapítás kora - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 13. (Székesfehérvár, 1967)
Vajay Szabolcs: Géza nagyfejedelem és családja
ispánjával, Abával. Géza második frigyéből származott három leányának sorsa tehát az 1008-1010 közötti esztendőkben dőlt el. Ámde mennyivel tágabb politikai meglátásról tanúskodtak volt a Géza által létrehozott családi kapcsolatok: egy független lengyel és egy független bolgár hercegi vő, akiknek országa és ereje mindég elővédül és szövetségesül szolgálhatott volna a netán túlmohó Nyugati, vagy Keleti Császárság szándékai ellen. Harmadik leányát a szász császárok délkeleti határövezetét biztosító thüringiai grófhoz adta, fiának pedig ugyanakkor bajor hercegnőt nyert feleségül, császári rokont.73 Ezzel bezárult az a hatalmas kör, amit joggal nevezhetünk Géza országépítesének, minden külpolitikai és belpolitikai megfontolásával egyetemben, amelynek keretében a kereszténység felvétele sem öncél, hanem éppen olyan eszköz, sok más között, mint a hitves-eltaszítás, vagy a levirátus. Ha ez a Géza-figura talán kegyetlenebb és keresztény szempontból „megátalkodottabb” is, mint a krónikások által a „szent király” apjaként megjelölt „bölcs és jámbor fejedelem”,7 4 mennyivel inkább élet-szerű, húsból és vérből való X századbeli pogány nagyúr! Nem kétséges, hogy ilyetén alakja sokkalta közelebb járhat az emberi és történelmi igazsághoz. Tóth Zoltán mélyreható kutatása óta kétségtelen, hogy az Árpád-királyság első századának szóbeli, sőt írott hagyományában is ez a Géza-tudat élt, amit csak a hivatalos legendák abszolutumként való elfogadásával sikkadt a múlt homályába, éppen Szt. Istvánnak — nemegyszer érdemtelen — javára.75 Ezt a Gézát jellemzi a legősibb szentistváni életírat alapján dolgozó Ranzanus, akinek az ízigvérig renesszánsz-szellemű Beatrix királyné készséggel biztosította az eladdig oknyomozatilag szinte érintetlen történeti források kutatását. Nem csodálhatjuk ezek-73. Nem kisebbíti Géza elgondolásának értékét, hogy mind a lengyel, mind a bolgár vonatkozásban létrehozott családi kapcsolat utóbb eltaszítással végződött. A két édesnővérét ért sérelem Szent István és mindkét ex-sógorsága között feszült politikai viszonyt eredményezett. Vitéz-Boleszláv Vág-völgyi betörései egészen 10118-ig tartottak és István hadjáratot vezetett ifjabbik nénjének egykori bolgár apósa, a krónikáinkban Keán néven szereplő Sámuel bolgár cár ellen is. — Talán éppen e kettős eltaszítást követőleg fordult Géza érdeklődése a német birodalom felé, s innen Szent István bajor házassága, valamint a krónikák által jórészt agyonhallgatott, vagy mentegetődzve szépítgetett német segítségkérés Géza tulajdon pogány vérei ellen: Istorum itaque comtium dux Geycha fretus auxilio ... quosdam rebelles armorum terroribus, nonnullos voluntarie converterunt ad baptismum Chron. Hung. Comp. Saec. XIV, op.cit. c. 41. SSRH t. I. 2Ű7, és ugyanígy, de lakonikusabb fogalmazásban, Mügeln Henrik rímes krónikája: Recurrit ad Germaniam, // Ibidem aminicula II Prectaur contra spicula Chronicon Rhytmicum Hen rici de Mügeln, SSRH t. II. c. 21, 250. — Ami a Szent István által, foganatosított kiházasításokat illeti, csak egyetlen feltűnő kronológiai egyezésre tartjuk itt szükségesnek a további kutatás figyelmét felhívni: Orseolo Ottoné 10'0'9-ben kötött velencei násza időrendiieg feltűnően egybeesik azzal : hagyománnyal, amely szerint Szent István 33 éves korában felkereste volt Rómát, hogy az apostolok és vértanuk ereklyéit lássa és a pápát üdvözölje: Agens aetatis annum tertium et tricesimum urbem Romam petivit, ut beatorum apostolorum Petri et Pauli aliorumque martyrum Christi sacras reliquias viseret, utque maximi pontifici exhiberet reverentiam et obedientiam RANZANUS: Epitommae, op.cit. Ind. IX. HHFD t. IV. 192. — Szent István 975-ben születvén, fentiek szerint 1008- ban indulhatott Rómába, ahová Velencén át vezet Magyarországról az út. Ezt követi 1009-ben nővérének egybekelése a Doge fiával. Szt. Istvánnak ezt a politikai történet tekintetében sem elhanyagolandó római zarándokútját honi történetkutatásunk eleddig még nem tette kellő vizsgálat tárgyává. 74. Tóth Zoltán kimutatta, hogy a Bonfini által a legenda hatásának engedve, kelletlenül megrajzolt „hivatalos” Géza-életrajzot, amely sablonként ment át a felületes köz tudatba — „vir religionsissiums, amator otii, sanctitatis et iusticiae” — már maga Bonfini is hallgatólag helyesbítette műve egyéb helyein, ahol a Ranzanus-rajzolta Géza hatalmas egyénisége csillan elő (TÓTH Z.: op.cit. 81.). 75. TÓTH Z.: op.cit. 79: ,,A fejlődés hartviki fokozata éppen azt jelentette, hogy az apa minden értéknek tekinthető munkáját a fiú végezte volt el; olyat is, aminőt a régiesebb legendafelfogás még természetszerűen visszautasított”. 8a
