Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei tavon - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 6. (Székesfehérvár, 1958)

karikás cérnát. Még a század elején tanulta el Kopácson, a Drávaszögben „marázsa” néven. Családja révén került át a Ferenc csatornára is 1904—5 körül, de ott „kutyatej korcsra” alakították (karika helyett háromszegalafcba hajtott Euphorbia palustris szárat kötnek fel) és „leshálónak” nevezik. A taviak úgy tudják, hogy a Dunán ezt a szerszámot meslencnek is hívják (Ráckeve és Paks környékén). Szerkezetében megegyezik a Herman által leírt tiszai marázsa hálóval,“ de cötkény helyett a Drávaszögben fémkarikáikon fut.2’

Szaldnka éveken át használta úgy, hogy a helybeliek nem tudták meg, milyen szerszámmal dolgozik. Sejtették, hogy cérnaháló, de szerkezetét nem ismerték. Csak a felszabadulás után került nyilvánosságra, mikor szerszámait átadta feles halászatra egy nagyhálótól kimaradt halásznak. Azóta főleg Velence községben és Gárdonyban rohamosan terjed, Sukorón is többen használják. Pákozdon azonban a régi pótásat kuitiválják, ahol egyébként is leginkább megtartotta kontinuitását a motorosok által hozzáférhetetlen tisztásokon.

Mindössze egy dunai eredetű család használja ott a karikásat, épp azok, akik módiára állítják.

Ha megvizsgáljuk, kik vették át az új szerszámot, és kik használják a régit, azt találjuk, hogy akik a múltban nem használtak pótásat, azok a fejlettebb karikásat vették át, míg a régiek a pótásat tartják jobbnak. A háború utáni években, midőn a motorcsónak kevés volt, elő is szedték a régieket, ilL annak mintájára készítettek újat. Szerintük a karikás nincs súlyozva, a hullám felemeli az alját. Ha a hal belekeveredik, összehúzza az egészet, kaput csinál, a többi elmegy mellette. Ezért, akik meg is próbálták, visszatértek a régihez. Az újak ezeken a hibákon, mint láttuk, úgy segítettek, hogy a háló aljára pár sort vastagabb fonállal kötnek, s a szélső karikákat a karókhoz rögzítik. Kivételt csak a ráckeveiek képeznek, akik odahaza már használták a pótás meslencet, itt pedig a karikásakat. Ök viszont „iparosnak” tartják magukat, erős céhhagyományok közt nőttek fel — Ráckevén félhivatalosan 1945-ig élt a halászcéh —, s ezen kívül mindegyiküknek tanult mestersége is van.

1949 januárjában a tó eszközkészlete új szerszámmal gyarapodott. Régi fogási mód volt, hogy ősszel és tavasszal a szakattakat szétvágták, eltolták egymástól az úszó lápdarabokat, és a keletkezett nyíláson át zsákos tapogatóval fogták a bandába verődött pontyot.27 Szőkéék elhatározták, hogy szélvágás előtt a szakattat tükrös őrhálóval bekerítik, hogy. a menekülő halakat is megfogják. A tükrcshálót jól ismerték a Dunáról bahnt és( kecsegeháló formában, a Kőrösön pedig tükrös őrhálóval is dolgoztak, melyet gyékény, vagy para tartott a vízen. Most annyit módosítottak, hogy a vékony anyagból készíthető karikás cérnára szerelték a tükröt, és az alját lesúlyozták. Első ízben Szőke András próbálta ki.

26