Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Romsics Ignác: Szegedi évszázadok
Romsics Ignác Szegedi évszázadok A vár és a körülötte kialakult, csak jóval később egységesülő városrészek - Al-Szeged, vagyis Alsóváros, Fel-Szeged, vagyis Felsőváros és a Vár körüli Palánk, vagyis a mai Belváros - jelentőségét nagyban megnövelte a török megjelenése a Balkánon, majd a Magyar Királyság déli végein. A 14. század végétől Szeged a török ellen induló déli hadjáratok természetes kiindulópontjává vált, amely nemcsak a vár megerősítését követelte meg, hanem a hadak ellátását biztosító iparosréteg kialakulásának és a lótenyésztésnek is ösztönzést adott. 1498-tól Szeged aközé a mintegy negyven szabad királyi város közé tartozott, amelyek vámmentességet élveztek, vásártartási joggal rendelkeztek és a polgárai által választott önkormányzat fennhatósága alatt álltak. Lakossága ekkor mintegy 7 ezer főt tett ki, amellyel közvetlenül a 12-15 ezer fős Buda és a 9-10 ezer fős Pest után következett. A kincstárnak fizetett adója alapján pedig a második volt Buda után. Gazdagságának elsődleges alapja az Itáliába irányuló marhakereskedelem, valamint a ló- és a juhtenyésztés volt, amelyre a város körüli puszták kiváló lehetőséget biztosítottak. Fontos jövedelmi forrást jelentett a kitűnő szerémségi bor is, amelyet nemcsak termeltek és fogyasztottak a szegedi polgárok, hanem kereskedtek is vele. Szekereik egészen Gdanskig, lovak vontatta dereglyéik pedig Regensburgig eljutottak. A só forgalmazása veszített jelentőségéből, egyre fontosabbá vált azonban a halászat, amely a helyi szükségletek kielégítésén túl ugyancsak kiszolgált távolabbi igényeket is. S végül meg kell említenünk az iparosokat, akik közül 1522-ben 259-et írtak össze. Ezek összesen 41 iparágat űztek. Legtöbben a szűcsök, vargák és a mészárosok voltak, amely az állattenyésztés fejlettségére utalt, akiket a kovácsok, hajóácsok és szíjgyártók követtek, ami viszont a közlekedés, vagyis a kereskedelem fontosságát jelezte. Szegedet, Debrecent és más alföldi városainkat mindazonáltal még a középkor végén sem úgy kell elképzelnünk, mint az állami adminisztráció központi hivatalainak és a királyi palotának otthont adó Budát, vagy a városfallal körülvett észak-magyarországi bányavárosokat és a csinos, festett kőházakból álló erdélyi szász városokat. Bár ezekben kevesebben laktak, mint Szegeden, külső képük alapján mégis jobban hasonlítottak az észak-itáliai vagy németalföldi kereskedelmi és kulturális központokra, mint az óriásfalura emlékeztető Tisza-menti település. Egy előkelő francia nemes (Pierre Lescalopier), aki Konstantinápolyból jövet 1574-ben utazott át Erdélyen, a havasalföldi román vajda gerendákból ácsolt és sárral betapasztott „palotája" és székvárosának szegényes faházai és fatemplomai után Brassóba érkezve egyenesen úgy érezte magát, mintha Mantovában lenne. Rendezettnek és szépnek találta Szebent és Kolozsvárt is „festett homlokzatú házaival", míg Gyulafehérváron többek között a hegyekből a fejedelmi palotába vezető vízvezeték nyűgözte le. Szegedről viszont egy másik francia utazó (Bertrandon de la Brocquiére), aki 1433-ban utazott át a városon, a következőket tartotta érdemesnek feljegyezni: „Szeged nyílt, nagyobb város, egyetlen, közel egy mérföldnyi hosszú utcából áll." Épületei közül egyetlen egyet említett meg: a ferencrendi szerzetesek templomát, vagyis a mai alsóvárosi templom 15. században épült elődjét, amelyet szépnek talált. Az 1526-os mohácsi csatavesztés utáni másfél évszázados megosztottság egész Magyarország fejlődését visszavetette. Különösen hátrányosan érintette azonban e 10
