Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Romsics Ignác: Szegedi évszázadok
Romsics Ignác Szegedi évszázadok körülmény az ország középső harmadát, amely közvetlen török uralom alá került. Szeged egész környékével együtt Magyarországnak ehhez a legtöbbet szenvedő részéhez, az ún. Hódoltsághoz tartozott. A visszavonuló török hadak már 1526 szeptemberében feldúlták, felgyújtották és kirabolták a várost. Ezt azonban még ki lehetett volna heverni. Azt azonban, hogy 1542-ben állandó jelleggel meg is szállták a várost, amely a szegedi szandzsák és az azt igazgató mindenkori bég székhelye lett, már lehetetlennek bizonyult. A tehetősebb polgárság a királyi Magyarország városaiba menekült, a szegényebbek közül pedig többen a környék mocsarakkal tarkított pusztáin találtak menedékre, ahol rideg állattartással, halászással és pákászással tengették életüket. Az elhagyott házakba a megszállók és azok hozzátartozói, valamint török és balkáni kereskedők és kézművesek költöztek. A 16. század végén a házak mintegy harmadában laktak törökök. Korabeli leírások szerint a Palánk szinte teljesen török városrésszé alakult. Bár szinte semmi nyomuk nem maradt, a Várban dzsámi és minaret magasodott, amelyeket valószínűleg a régi Szent Erzsébet templomból alakítottak ki. Ugyanitt törökfürdő és egy hittudományi főiskola is létesült, és persze több fogadó és kisebb-nagyobb bolt. A középkori céhek jelentős része elsorvadt. Említésre érdemes viszont, hogy a török viseleti kultúra hatására néhány új mesterség honosodott meg. Ilyen volt a paplankészítés, gombkötés és különösen a papucskészítés. A híres szegedi papucs ekkor indult el hódító útjára. Az állattenyésztés virágzásának köszönhetően megtartotta jelentőségét a bőrművesség, amelyet ugyancsak gazdagítottak a keleti technikák és díszítő motívumok. A város magyar népe leginkább Alsóvároson élt - a török és a betelepült egyéb balkáni, elsősorban szerb városlakóktól elkülönülve. A török hódoltság időszaka Szegeden 1686 őszéig tartott. A felszabadító keresztény seregeket mintegy kétezer fő fogadta. A török katonaság és polgári lakosság távozása után mindössze ennyien maradtak a városban. Bár az 1715. évi országgyűlés Szegedet ismét a szabad királyi városok sorába iktatta, s ezt 1719- ben III. Károly király is megerősítette, a város a 18. század elején talán annyira sem rendelkezett az urbanitás jegyeivel, mint a 15. század közepén. A Várat és környékét a keresztény katonaság foglalta el, amely erődítési célokból 90 házat egyszerűen lerombolt. A megmaradt nép vályogból készült és náddal fedett apró viskókban lakott, sőt sokan földbe ásott putrikban húzták meg magukat. A visszaáramlás a környező pusztákról és a távolabbi vidékekről mindazonáltal azonnal megindult és évtizedeken át folytatódott. Legelő és szántóföld volt bővében, egyelőre mindenki ott vetett, kaszált és legeltetett, ahol akart, és házépítésre alkalmas városi telkekhez is ingyen lehetett jutni. Ennek és a városi jogok visszanyerésének köszönhetően a lakosság gyorsan nőtt. Számuk a különböző összeírások alapján 1728-ban csaknem 10 ezerre, 1750-ben 12 ezerre és 1770-ben közel 17 ezerre becsülhető. A század végén Szeged - Pest-Buda, Debrecen és Pozsony után - már az ország negyedik legnagyobb városának számított. A lakosság fő bevételi forrása továbbra is az állattenyésztés, a földművelés és a kereskedelem volt, amelyekhez - ugyancsak török hatásra - ekkortól csatlakozott a dohány- és paprikatermesztés. Utóbbiakat elsősorban az alsóvárosiak művelték, míg az iparosság főleg Felsővárosban lakott. A kettő között alakult ki Rókus, amely Szent Rókus kápolnáról és 11
