Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Romsics Ignác: Szegedi évszázadok
Boldog lehet az a város, amelynek múltját és hangulatát a magyar költészet ilyen gyöngyszemével idézhetjük fel. Boldog lehet még akkor is, ha - élve a költői szabadság lehetőségével - Juhász Gyula a történészi feltételezést is bizonyosságként kezelte. Az például, hogy a hunok nagyfejedelme valóban erre tanyázott, s főleg, hogy székvárosa, Sicambria valóban a környéken épült volna fel, mindezidáig csak feltételezés, ám nem bizonyosság. Kétségtelen viszont, hogy a Maros és a Tisza találkozásának környéke a kőkorszak óta, tehát többezer éve lakott terület. A vizekből kiemelkedő hátságok és szigetek, a halban gazdag folyóágak és a környező füves puszták ideális feltételeket kínáltak a megtelepedésre és az élet folyamatosságának fenntartására. A Kr. e. 4000-5000 körül itt élők, akiket a régészek a Kőrös-kultúra népeként emlegetnek, még gyűjtögetéssel, vadászattal és állattenyésztéssel foglalkoztak. Az ún. Tiszai-kultúra emberei, akik Kr. e. 3500 körül telepedtek itt meg, viszont már ismerték a földművelést és terjedni kezdett körükben a fémeszközök használata. Később, a Kr. e. 2. évezred végétől különböző indoeurópai nyelveket beszélő népek - illírek, kimerek, szkíták, majd később kelták és dákok - jelentek meg a Duna és a Tisza mentén. A római légiók közvetlenül Krisztus születése előtt tűntek fel a Kárpát-medencében. Bár a Duna-Tisza köze sohasem tartozott a Római Birodalomhoz, nagyon valószínű, hogy az erdélyi Dácia és a dunántúli Pannónia közötti összeköttetés egyik láncszeme itt lehetett, s hogy a Ptolemaiosz, ókori geográfus által említett Partiscum/Paratiscum mögött egy itteni őrhelyet, postaállomást és áruforgalmi telepet kell sejtenünk. Pannónia és Dácia viszonylag békés fejlődését a Kr. u. 3. század közepétől belső hatalmi villongások és a barbár törzsek meg-megújuló támadásai akasztották meg. Előbb jazigok, majd gepidák, hunok, avarok és végül bolgárok szállták meg a tájat. Az öthalmi, szőregi, algyői és dorozsmai honfoglalás kori temetők tanúsága szerint a 9. század végén érkező magyar törzsek is gyorsan megtelepedtek a Maros és a Tisza találkozásának hadászati és kereskedelmi szempontból egyaránt fontos vidékén. A Szeged név, amelynek az eredete egyesek szerint a sziget, mások szerint a beszögellést jelentő szeg, ismét mások szerint pedig a halászeszközként azonosítható szege/cége szavakra megy vissza, III. Béla király egyik 1183-ban kiadott oklevelében fordul elő először, éspedig a Maroson Erdélyből érkező só elosztásával kapcsolatban. A só már korábban, és a későbbiekben is különös jelentőséget kölcsönzött Szegednek. Erre utal II. András király 1222-es híres Aranybullájának ama rendelkezése, mely szerint az ország középső részein sót csak a Bihar megyei Szalacson és Szegeden tároljanak. Az arab Idriszi 1151- es földrajzi leírásában - Csongrádtól, Csanádtól és a délvidéki Titeltől, Bácstól és Kévétől eltérően - Szeged nevével mindazonáltal még nem találkozunk. A korai Árpád-korban tehát inkább telephelynek, semmint virágzó városnak kell tartanunk. Jelentősen javultak azonban a városiasodás feltételei a tatárjárás után, amikor IV. Béla király rendelkezéséből Szegeden királyi kővár épült, amely átvette a tatárok által lerombolt csongrádi földvár szerepét. Szeged ezzel az Alsó-Tiszavidék és az itteni királyi várbirtok központjává vált, amely Buda és Székesfehérvár jogaihoz hasonló kiváltságokat kapott és számos betelepülőt vonzott. Romsics Ignác --------------------------------------------------------------------------------------------------Szegedi évszázadok 9
