Lajkó Orsolya: „Cserepén ismerem, minemű fazék volt..." (Szeged, 2015)
A történeti források és a népi edény-nevezéktan szerepe a kora újkori kerámia feldolgozásában - Veres fazék, tokános tál, almáriom
„CSEREPÉN ISMEREM, MINEMŰ FAZÉK VOLT...” A TÖRTÉNETI FORRÁSOK ÉS A NÉPI EDÉNY-NEVEZÉKTAN SZEREPE A KORA ÚJKORI KERÁMIA FELDOLGOZÁSÁBAN 24 egyrészt a reprezentáció eszközeként a rajta elhelyezett arany- és ezüstedények tulajdonosuk gazdagságát hirdették, másrészt a terítéshez kapcsolódóan tálalóként szolgált.86 A 17-18. században a fényűzés egyrészt az öltözködésben, másrészt a terítéshez használt nemesfémtárgyak megszerzésében nyilvánult meg, amit a korabeli hagyatéki leltárak ilyen típusú tárgyainak tételes felsorolása egyértelműen bizonyít. A nemesfémből készült, arany- és ezüstneműk, valamint ónedények használata a fényes külsőségekben megnyilvánuló reprezentációs igény kifejezőjeként értékelhető, ezek a tárgyak a háztartás társadalmi helyzetét és rangját szimbolizálták. Ennek fényében érthető, a vagyonosabb társadalmi csoportok inventáriumában a nemesfém viseleti kiegészítők mellett, az ónból és az ezüstből készített edények, illetve evőeszközök állandó szerepeltetése.87 Az ón és nemesfém edények mellett, kisebb számban ugyan, de előfordultak még a rézből,88 valamint üvegből készített reprezentációs célú tárgyak.89 Az agyagból formált asztali edények tekintetében a korabeli források meglehetősen szűkszavúak. Mindez nem meglepő, hiszen a korabeli asztali kultúra egészét meghatározó reprezentáció és fényes külsőségek szempontjából, a nemesfém edényekkel és kristályüvegekkel szemben, az égetett cserépáru nem képviselt jelentős értéket. A drága, és a csak a szűkebb réteghez eljutó importtárgyakat kivéve, a mindennapokban használt fazekastermékek elsődleges szerepe nem a társadalmi reprezentáció. Habár kétségtelen, épp a kor edényhasználatban figyelhetőek meg első ízben azok, az anyagi jólét- és presztízsjellegű funkcióértelmezés körébe vonható tendenciák, melyek később a magyar népi fazekasság ünnepi és hétköznapi edényhasználati rendjében, valamint egyes edénytípusok díszítőszerepének kiemelkedésében teljesedtek ki.90 Fontos hangsúlyozni, ahogyan az étkezési rend, az edényhasználat rendje is eltért a hazai paraszti háztartásokban a felsőbb társadalmi rétegek terítési és étkezési szokásaitól.91 A 17. század gazdasági, társadalmi változásai, az életszínvonal emelkedése és az agyagművességi technika tökéletesedése teremtett feltételt annak az összetett folyamatnak, melynek eredményeként később határozottan elvált egymástól a hétköznapi és az ünnepi edény kultúra.92 Elsősorban a korszak mázas és gazdagon festett omamentikájú asztali edényei - a tálak, a tányérok, a korsók, a kancsók - nyitnak új fejezetet az európai, egyúttal a magyar 86 RADVÁNSZKY 1986,1.20; II. 52, III. 127, 148; APOR (1736) 1982, 655; BENDA 2005,494. 87 Számos példát említhetünk a korabeli forrásokban felbukkanó ón és ezüst edények és evőeszközök említésére (NÉMETH 1994,95; APOR(1736) 1982,593; TÜDŐS 1998, 88-90; RADVÁNSZKY 1986, 186). 88 Jakó Zsigmond is többször említi a rézedények szerepét a kolozsvári 16-17. századi polgári házak leírásáról szóló munkájában (JAKÓ 1957). 89 APOR (1736) 1982, 592; RADVÁNSZKY 1888, 140. 90 A parasztházakban a 18. század végétől megszaporodó mázas cseréptányérok kezdetben nem étkező-, inkább díszítőfunkciót tölthettek be (KISBÁN 1997.b, 574). 91 MORVAY 1955, 56. 92 CSUPOR 1997, 79; HOFFMANN 1999, 708-710.
