Lajkó Orsolya: „Cserepén ismerem, minemű fazék volt..." (Szeged, 2015)
A történeti források és a népi edény-nevezéktan szerepe a kora újkori kerámia feldolgozásában - Veres fazék, tokános tál, almáriom
23 „CSEREPÉN ISMEREM, MINEMU FAZÉK VOLT. A TÖRTÉNETI FORRÁSOK ÉS A NÉPI EDÉNY-NEVEZÉKTAN SZEREPE A KORA ÚJKORI KERÁMIA FELDOLGOZÁSÁBAN A kora újkori főúri asztali kultúra egészét reprezentációs törekvések sora hatotta át. Mindez leginkább a külsőségekben, az asztal körüli tevékenységek megszervezésében, az étkezési szokások rendjének és etikettjének pontos rögzítésében, menetrendszerű lefolytatásában, a tálalás módjának megtervezésében és az asztalteríték pompájában érhető tetten.76 Nemcsak az étkezések rendjét, de a feltálalt ételek sorrendjét, minőségét és mennyiségét is előre szabályozták. Sőt asztalhoz kötött helyüket is rögzítették.77 Fokozottan igaz volt ez az ünnepi étkezésekre.78 Az udvarban az asztali rendtartásnak megfelelően mindenki meghatározott számú tál ételt kapott.79 A 17. században az étkezések kettő vagy három fogásból álltak. A feltálalt ételek sorrendje kötött volt és társadalmi rang szerint, a fogyasztandó ételek körét is differenciálták.80 Ebből az időszakból maradtak ránk a vagyonos társadalmi rétegek étkezéseiről tájékoztató, első hazai étrendek. Az 1553. évi Ná- dasdy-étlap vagy a Thurzó-udvar 1603. évi januári étlapja említhetők példaként.81 Az alacsonyabb társadalmi szinthez tartozók ételsorairól e korszakból még nem rendelkezünk adatokkal. A kora újkori főúri edényhasználatra vonatkozón a legtöbb információt az udvari rendtartások asztalok terítési rendjét szabályzó részleteiből szerezhetünk. Ezek tanúsága alapján a 17. században az asztali edények ónból, ezüstből, üvegből, agyagból és fából készültek. Az előkelő társadalmi rétegeknél a tálak és tányérok többnyire ónból és fából gyártottak,82 de különösen az ünnepi étkezések, terítések során találunk nem egy példát az ezüst teríték meglétére is.83 Az önálló levesfogás megjelenéséig a tányérok lapos formájúak.84 A mélytányér használata a 18. század elejére vált rendszeressé. Az egyéni tányérhasználat megszilárdulásával a középkorban meglévő egy tálból evés szokása már az udvari etikett szerint elfogadhatatlanná vált, így ezt követően, a mély tál főként tálaló szerepkört töltött be. Itt kell szót ejtenünk a történeti forrásokban gyakran felbukkanó, a főúri ebédlőpaloták és ebédlőtermek alap bútordarabjáról, a pohárszékről, illetve annak étkezési kultúrához kapcsolható rendeltetéséről.85 A bútor kettős funkciót töltött be: 76 MONTANARI 1996, 111-112. 77 Például Batthyány II. Adám konyhamesterének és pohárnokának címzett 1691-92. évi utasításában részletesen rendelkezik a feltálalt ételek rendjéről (KOLTAI 2001, 204-209). 78 Kemény János önéletírásban Bethlen Gábor menyegzőjét írja le (V. WINDISCH 1980, 62-65), Apor Péter pedig II. Apafi Mihály (APOR 1982, 605-607), valamint Bánffi Anna lakodalmát (APOR 1982, 651-657). 79 Csáky István konyhai mesterének tett 1643. évi utasítása (KOLTAI 2001, 192); Batthyány II. Ádám 1691-92. évi utasítása (KOLTAI 2001, 204-206). 80 MONTANARI 1996, 102. 81 BELÉNYESY 1958, 133-153; BENDA 1997, 25-31; BENDA2004, 931-955. 82 APOR (1736) 1982, 593; RADVÁNSZKY 1986, 186. 83 BENDA 2005, 495. 84 Jan Steel 1660 után festett Asztali áldás című képe (IMHOF 1992, 91). A magyar tányér szavunk olasz eredetű, eredetileg a felvágandó hús deszkaalátétét jelentette (KISBAN 1997.b, 572). 85 A pohárszék a 16. századi tehetősebb német parasztcsaládok otthonában már megtalálható, legalábbis erről tanúskodnak a korabeli ábrázolások (HANSEN 1984, 30. kép).
