Lajkó Orsolya: „Cserepén ismerem, minemű fazék volt..." (Szeged, 2015)
A történeti források és a népi edény-nevezéktan szerepe a kora újkori kerámia feldolgozásában - Veres fazék, tokános tál, almáriom
21 „CSEREPÉN ISMEREM, MINEMŰ FAZÉK VOLT...” A TÖRTÉNETI FORRÁSOK ÉS A NÉPI EDÉNY-NEVEZÉKTAN SZEREPE A KORA ÚJKORI KERÁMIA FELDOLGOZÁSÁBAN körülményeit. Hagyatéki leltárak lényegében a 18. század előtt nem igen készültek köznépi körben, és árszabásunk, országos szinten is mindössze néhány maradt az 1600-as évek végéről. A cserépből készített termékek viszonylagos értéktelenségük miatt ritkán szerepelnek számadáskönyvekben, végrendeletekben és hagyatéki leltárakban. A korabeli emlékiratokból, udvari rendtartásokból is keveset tudhatunk meg azok készítési technikájáról és használatuk módjáról. A történeti források iránymutatók ugyan és támpontot adhatnak a régészeti feldolgozásoknál, de nem egyszer kell szembesülünk azzal a ténnyel, ha fel is bukkannak a korabeli edénynevek, melyekhez esetenként használati funkció is társítható, az edénytípus régészeti azonosítása így sem mindig lehetséges. Előre kell bocsátani, hogy a kutatás tárgyában végzett, a kora újkori kerámia- anyag vizsgálatához kapcsolódó történeti forrásanyag áttekintése alapján a konyhai eszközanyag összetételére és a használati edénykészlet jellemzésére tett megállapításaim általános fejlődési tendenciák, a részletes és egyedi specifikumok elemzésére e rövid történeti vázlat mélységében nem vállalkozhat. A forráselemzések csak annyiban részletezők, amennyire azt a korabeli edénykultúra régészeti összefüggéseinek feltárása indokolta. A történeti forrásanyagok áttekintése két nagyobb területhez kapcsolódik. Az első csoport a kor étkezési szokásairól tájékoztató, a történeti-művelődéstörténeti szakirodalomban publikált, korszakból ránk maradt önéletírások és udvari rendtartások. A második a még közöletlen levéltári forrásanyagok: végrendeletek, hagyatéki leltárak, fazekasárszabások. A magyar táplálkozáskultúrában a kora újkor végére jelentős változások zajlottak le, melyek az étkezések társadalmi funkcióján túl, az étkezési szokások egészét változtatták meg.64 A 17. században a főúri rétegekhez köthető, onnan kiinduló folyamatok idővel a társadalom egészének életvitelét átalakították, máig ható változásokat eredményezve. A távolsági kereskedelem fellendülése révén a világ kinyílt, nem véletlen, hogy ekkor jelent meg a konyhán számos korábban ismeretlen importfűszer (fűszerszám). Drága volt az ízes étek, nem mindenki tudta megvásárolni a drága importárut. A fűszerek várurak, később a tehetősebb polgárok konyháin kötöttek ki. Mind változatosabban fűszerezték étkeiket, ezáltal is bizonyítva gazdagságukat. A társadalmi piramis csúcsán állók szinte versengtek azért, kinek a konyáján tudnak „borsosabban” főzni. A fűszerhasználat formáiról és jellegéről több korabeli forrás is megemlékezik, melyekben tételesen szerepelnek a fűszerek nevei: bors, sáfrány, gyömbér, szerecsenydió virág, szegfű, só és a használandó mennyiségre vonatkozóan is olvashatunk adatokat.65 Egy 1642. évből fennmaradt, lakodalomra felhasznált fűszerjegyzék szerint még a fűszerekhez soroltak minden olyan élelmiszert, amihez csak kisebb mennyiségben, import útján 64 BENDA 2005, 491. 65 I. Rákóczi György konyhai rendtartása (1634) 2001, 189); Batthyány II. Ádám konyhamesterének és pohárnokának címzett 1691-92. évi utasítása (KOLTAI 2001, 208).
