Zsidók Szeged társadalmában (Szeged, 2014)

13. Szántó T. Gábor: A pompeji katona

Jancsi mereven, sértetten ült, és a tükörből figyelte szaporán mozgó kezét. Előbb a sűrűjéből vágott, gyors és határozott mozdulatokkal ide-oda fordítva és megdöntve a fejét, azután elöl, majd oldalt, a füle körül, végül hátul. Erőteljesen irányította, hogy hozzáférjen a munkába vett területhez, és bár Jancsi magában dühöngött, igyekezett követni az utasításait, elvégre nem szerette volna, ha a fodrász belenyír és elrontja a fazont. Csend honolt az üzletben, senki nem szólt senkihez, így ő se mert megszólalni, ám ahogy a fésű és az olló siklott a hajában, és Potoczki ujjai beletúrtak, elandalodott. Fejbőrének jólesett a sűrű érintés. Akárha simogatnák. Szerette volna, hogy minél tovább tartson a művelet, de látta a tükörből, ahogy alakul a frizurája, és tudta, lassan a végére ér. A fodrász egy tégelyből krémet kent a tenyerére, majd a hajára, benedvesítette kicsit a fésűt, hátrafésülte a haját, ahogy kérte, és ujjaival igazgatta, hogy úgy maradjon.- Készen vagyunk, fiatalúr. Megfelel?- Meg, köszönöm - enyhült meg kissé, elégedetten látva az eredményt a tükörben. Csillogott a haja és a fejére simult. Olyan lett, mint amilyet szeretett volna.- Kettő ötven lesz - mondta Potoczki.

Jancsi nagyot sóhajtott. Nehezen adott ki pénzt. Tudta, hogy anyja keveset keres, ezért szerény a zsebpénze is. Százszor fontosabb dolgokra is tudta volna költeni ezt az összeget, például az esti meccsre. Ráadásul mosást nem is kért, ezért kicsit becsapva érezte magát.

Fizetett, s kifelé menet felnézett a faliórára. Negyed hat elmúlt, igyekeznie kellett. Kisietett az üzletből és futásnak indult a villamosmegálló felé, ahol épp benn állt a szerelvény. Ahogy haladt kifelé a Sztálin körúton, a Tisza-part irányába, egyre több férfi utas szállt fel, a meccsre igyekeztek valamennyien. Jó húsz perc volt az út, a végállomásnál kellett leszállni, s onnan még sétálni egy darabig.

A pályát magas téglafal vette körül. Bemászni csak létráról lehetett volna, de ilyenkor, meccsnapokon a rendezők figyelték a lógósokat, ezért nemigen próbálkozott senki. Az ácsolt lelátó legfelső sorait lehetett csak látni kívülről, meg a klubházat a pálya végén, ahol az öltözők is voltak. Oda egy másik kapu is vezetett, a játékos bejáró, ahol mások nem mehettek be, csak a csapatok, meg a klub vendégei.

Jancsi megállt a piros-fehérre festett, kétszárnyú vaskapuval szemben, amit ilyenkor sarkig kitártak, és jegyszedők állták el az utat. Olykor a kölyökcsapatból állítottak oda néhány fiút, akiket ha ismert, egyszer-egyszer meg tudott dumálni, hogy engedjék be, de gyakran azok is szívóztak. Most idegenek álltak ott, felnőttek, Rendező feliratú karszalaggal. Egyetlen ismerőst se látott, pedig folyamatosan jöttek-mentek a szurkolók a szeptemberi langyos délutánban vállukra vetett zakóikban, vagy csak úgy ingujjban. Várták, hogy kezeljék a jegyüket, vitatkoztak a csapat összeállításáról és esélyt latolgattak.

Zsidók Szeged társadalmában

ooooooooo^ooooo^oooo 231