Bäck Manci - Kárász Judit - Liebmann Béla - Müller Milós: A szegedi zsidóság és a fotográfia (Szeged, 2014)
Lengyel András: Müller Miklós
viszonyok kitágították a fotózás lehetőségeit és bővítették alkalmazási területeit, a fotográfiák előállítása terén is szükségképpen szétvált a gyakorlat. Továbbra is dolgoztak a mesteremberek, egyre szélesebb kört látva el jó minőségű fényképekkel, de megjelentek azok a fényképészek is, akik elsősorban már nem mesterségként, hanem valami magasabb ambíció kielégítésének lehetőségeként fogták föl a fotografálást. (Ezt meg is tehették, mert a kamera újabb fejlesztésű változatai már egyre mobilabbak lettek s így használóik kimozdulhattak a rögzített, műtermi beállításokból). Az utóbbi csoport persze maga is hamar differenciálódott. Egyesek, mint például az utóbbi években fölfedezett Bäck Manci, vagy az alig ismert Gábor Endre, elsősorban még a napi rutinmunkát végezték s abból éltek, de idejük egy részét már művészi ambíciójuk kiélésére fordíthatták, s művészi igényű képeket is alkottak. (Bäck Mancinak ma már szép albuma is van egy lelkes fotókedvelő, Gömör Béla professzor jóvoltából.) Gábornak ugyan sem a sorsa, sem az utókora nem kedvezett, Juhász Gyuláról, József Attiláról, Móra Ferencről, Szabó Dezsőről s másokról készített igényes portréival mégis beírta nevét a fotótörténetbe. Két fotós pedig, akik ambíciójuk és energiájuk egészét már, nagyon tudatosan, a fotóművészetnek szentelték, a mesteremberi munka körein kívül alkották meg életművüket. Egyikük, Kárász Judit, a Bauhausban iskolázott szociofotós 2012-ben lett volna 100 éves. Másikuk, Müller Miklós, aki Nicolás Muller néven a spanyol ajkú népek körében lett méltán elismert alkotó, 2013-ban érte el ezt a jubileumot. Aligha véletlen, hogy valamiképpen mindketten kapcsolódtak a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma néven ismert fontos nemzedéki csoportosuláshoz. Kárász Judit formálisan is a „Művkoll" tagja volt, Müller, a kicsit fiatalabb, „csak" kültag volt, de személyileg is, törekvései lényegét tekintve is szorosan kapcsolódott hozzájuk. Sajnos, szegedi korszakuk rövid lett, életük úgy alakult, kényszerűen, hogy hosszabb ideig máshol kellett élniük, de bizonyos, így is szervesen hozzá tartoznak Szeged történetéhez. A városról szólva megkerülhetetlenek. Érdemeik elhallgatása nemcsak mulasztás lenne, de kulturális öncsonkítás is. Most például Müller Miklósról illik szólni. Ideje van a feléje forduló figyelemnek. A magyar s nemzetközi fotóművészet e jeles alkotója Orosházán született, 1913. április 18-án. Apja, Müller Jenő jónevű helyi ügyvéd volt, édesanyja Grossmann lrma.(Az életútját és pályáját áttekintő vaskos spanyol nyelvű kötetben - La luz domesticada (Vida y obra de Nicolás Muller) , Oviedo, 1995 — mindkettőjük fényképe benne van. A fiú, hányatott élete során is megőrizte ezeket a képeket, s úgy ítélte meg, egy róla szóló könyvben nekik is helyük van.) Orosháza, ez a Szeged és Békéscsaba közötti térségben fekvő, sokáig a „legnagyobb magyar faluként” számon tartott település jellegzetes mezőgazdasági alközpont volt már abban az időben is, és sok szállal kapcsolódott a nagyobb, de sok vonatkozásban hasonló karakterű Hódmezővásárhelyhez. A szülőhelynek ez a geográfiai és strukturális elhelyezkedése, mint utóbb kiderült, motiváló lett. Az ügyvéd úr fia nemcsak abba a polgárságba nevelődött bele, amelynek körébe született, de atágabb - paraszti - környezetet is megismerte, kinyílt rá a szeme. Egyik spanyol méltatója, a madridi modern művészeti múzeum igazgatója később (1972), alighanem okkal, egyenesen „a föld, a falu világának költője"-ként emlegette. Elemi iskolai tanulmányait Müller Miklós Orosházán végezte, de a gimnáziumot 1923 és 31 közt már Hódmezővásárhelyen, a „paraszt Párizsban" (vagy ahogy az abban az időben ott sokszor megforduló József Attila mondta némi iróniával: Sárhelyen). A gimnáziumi évek története utólag két szempontból vált fontossá számára. Az egyik az otthoni társadalmi élményekre való ráerősítés, a másik egy kedvtelés jelentkezése: itt vett először kezébe, még hobbiként, fényképezőgépet, s a gimnazista fiú legfőbb kedvtelése innentől a fényképezés lett. Az a kis kamera, amelyet 13 éves korában ajándékba kapott, már elég kicsi és mozgatható volt ahhoz, hogy teljesen kötetlen „cserkészést" tegyen számára lehetővé, s elég jó optikával bírt ahhoz, hogy az elkészült képek sikerélményt adjanak. A családi döntés ugyan változatlanul jogásznak szánta, s a vásárhelyi érettségi bizonyítvány (1931) a szegedi egyetem jogi karára juttatta el - ám számára már egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem ügyvéd lesz, hanem fotográfus. Szegedre már úgy érkezett meg, hogy eleget szándékozott ugyan tenni az apai kívánalomnak, de igazában már saját művészi becsvágya és önképző érdeklődése vezette.
