Bäck Manci - Kárász Judit - Liebmann Béla - Müller Milós: A szegedi zsidóság és a fotográfia (Szeged, 2014)
Lengyel András: Müller Miklós
47 Szegeden 1931 őszén sajátos helyzet fogadta. Közvetlen környezetét azok a zsidó fiúk alkották, akik a zsidó egyetemista egyesület, a MIEFHOE körül szerveződtek, ebédelni a zsidó menzára jártak - a kor nyomása egymáshoz szorította őket. (E kis kör néhány jellegzetes tagját egy magisztrális filológiai tanulmányában, Radnóti kapcsán, éppen a közelmúltban mutatta be Apró Ferenc: [Múlt és Jövő, 2012. 3. sz.].) Ebben a kis egyesületben egy időben ő maga is szerepet vállalt, kulturális előadásokat szervezett stb. Szegedi évei döntő fejleménye azonban az lett, hogy a Buday György vezette, s református, katolikus és zsidó hallgatókat egyaránt tömörítő Művészeti Kollégium ekkor élte [kifelé leginkább megmutatkozó, leglátványosabb) korszakát. S Buday grafikusi és könyvtervezői munkássága, Kárász Judit kiállításon is bemutatott szociofotói, Radnóti költészete és [egyáltalán nem utolsó sorban) a Művkollnak a parasztság felé való (országos nyilvánosságot kapó) nyitása ösztönzően hatott rá, mintegy igazolta saját ambícióját is. Budayval hamar jó szakmai kapcsolata alakult ki (róla néhány remek, őt munka közben elkapó portrét is készített), Radnótival egy ideig egy házban (Bokor u. 2.) is lakott s e közös albérlet is összehozta őket - értelemszerű tehát, hogy őt is fotózta. Barátságuk ismeretében, utólag már az is érthető, hogy Radnótiról a legjobb portrékat ő készítette. Fontos képe született például a kezében tollal megörökített költőbarátról, de a legjobb, leginkább karakterizáló portré, úgy gondolom, az, amelyik a harsányan nevetőről készült. A közös albérlés emberileg is közel hozta őket egymáshoz. Radnóti neki dedikált kötetei, amelyeket a kutatás számon tart, valamit sejtetni is enged ebből a barátságból. (Az Újhold előfizetői közül, tudjuk, a legtöbbet Müller gyűjtötte össze, ez fontos segítség volt a könyv költségeinek előteremtéséhez.) A bauhausos iskolázottságú Kárász Judittól, képeit megismerve, „szakmai” fogásokat lesett el, — ez is inspirálta, erősítette. Ortutay Gyulától és parasztságkutató társaitól pedig a paraszttársadalom szociális szerkezetének fölismerése terén tanult - Ortutayval utóbb közös könyvecskéje is jelent meg. Itthoni szociofotói egyik legnagyobb hatású sorozatát mégis egyik (később, sajnos, gyászos szerepet vállalt) évfolyamtársával való ismeretségének köszönhette. Őt meglátogatva Csongrádon fedezte föl az ottani csatornaépítésen dolgozó kubikosokat. Az egyik, meztelen felsőtestű kubikusról készült fotója utóbb Féja Géza nevezetes szociográfiájának, a Viharsaroknak (1937) a borítófedelére is fölkerült, s e szerepében lett széles körben ismertté. (Aligha véletlen, hogy e képről, egyebek közt, parlamenti interpelláció is elhangzott és Veres Péter is külön cikket írt róla - maga a kép ugyanis, nyugodtan mondhatjuk egy egész réteg s egy egész életmód emblematikus fotójává lett.) S tudjuk, már Féja könyvével sem véletlenül került kapcsolatba. Féját Budayék segítették nevezetes szociográfiájának anyaggyűjtésében, helyszíni tájékozódásában, s ők ajánlották figyelmébe a fotósként már oroszlánkörmeit mutogató Müllert. De itteni kapcsolat eredménye az utóbb (1938) Ortutayval közösen készített kis kötet (Parasztságunk élete) is, amelyhez a szöveget Ortutay, a képeket Müller készítette. Szegeden 1936-ig maradt; elvégezve jogi tanulmányait, elhagyta a várost is, de ma már bizonyos, ezek az évek voltak az egész pályáját meghatározóak. A fotóművész igazában itt, Szegeden, ezekben az években született meg. Sajnos, magyarországi pályaszakasza már nem tartott sokáig. Az 1936 és 38 közötti, idejét még Orosháza és Budapest közt megosztó periódusa persze magánéletileg is, szakmailag is eseményekben és eredményekben is gazdag volt. Fotós szempontból mégsem igazán új szakasz volt ez - a még hátralévő pár magyarországi év „csak" a szegedi évek folytatásának tekinthető. S nem is véletlen, hogy ideje részben még a „szegediek" (Ortutay, Radnóti) körében telt. Új ismeretségei is születtek, persze. Megismerkedett például Haár Ferenccel, kapcsolatba került Kassák körével, alakultak pesti kapcsolatai. Az egészre mégis az ideiglenesség nyomta rá a bélyegét. Az az élmény, amelyet számunkra ma Radnóti vers- és kötetcíme {Járkálj csak, halálraítélt) fejez ki a legpontosabban, s ez az ő sorsát is meghatározta. Az Anschluss, Ausztria hitleri bekebelezése (1938) után úgy ítélte meg, a náci Németország túlzottan közel került Magyarországhoz, el kell innen mennie. A vonathoz mennyasszonya, Molnár Margit és a Radnóti-házaspár kísérték ki. A még Magyarországon, a harmincas években készült fotóiból egy nem túl nagy, de jól válogatott kollekciót ma a szegedi múzeum őriz. (Még én kaptam tőle, a nyolcvanas évek elején, amikor kapcsolatba kerültünk.) A negyven kép-
